Kosár
0
0 Ft
Amikor nem minden szép és jó
2014.08.12-én egy tervezett, legális otthoni szüléshez voltam hivatalos, mint helyettesítő/második bába.
A szülés egy vidéki városban zajlott. Az esti órákban érkeztünk meg. (A pár még nem hívott volna minket, nem látták annyira előrehaladottnak a helyzetet. Így bábatársam (ez esetben a felelős személy) döntése/megérzése alapján indultunk el.
A kisbaba az odaérkezésünk után körülbelül 1 - 1,5 óra múlva megszületett rendben. (Első gyermek. Kislány.) A méhlepény viszont sajnos nem vált le és ezért a szakmai protokollnak megfelelően mentőt hívtunk és kórházba szállítottuk az anyát és a kisbabát. (Vészhelyzet nem volt. Ez az eljárás minden olyan estben, amikor a méhlepény visszamarad és záros határidőn belül nem válik le.) A mentőautót követve indultunk a kórházba mi is. Oda együtt, egyszerre érkeztünk meg mindannyian.
Az olyan legális otthon megkezdett szüléseknél, amikor intézetbe szállítás válik szükségessé a szülés bármely szakaszában, a szülést kísérő felelős személy feladata a kórházba érkezéskor a szóbeli és írásbeli átadás. Ismertetni kell a kórházi személyzettel, mi történt (eddig), miért jöttünk be. A dokumentációt át kell adni. (Amit természetesen le se szoktak szarni.)
A szülőszobára érkezvén (körülbelül éjfélkor?) az ügyeletes szülésznő azonnal kizavart minket még mielőtt megszólalhattunk volna, mondván, hogy civil ruházatban most rögtön hagyjuk el a szülőszobát. Próbáltuk jelezni, hogy nekünk a rendelet előírta kötelezettségünk, hogy átadjuk a szülőnőt nekik (ahogyan a mentőknek is meg kell ezt tenniük a kórházba érkezéskor), ez őt nem érdekelte, azt mondta, előbb ellátja a "beteget", majd aztán beszélgetünk odakint és civil ruhában azonnal menjünk ki. Megjegyzem a mentősöket nem küldte ki, ők eleget tudtak tenni a kötelezettségüknek, át tudták adni a szülőnőt, holott ugyanúgy munkaruhában voltak, mint ahogyan mi is. (Amit természetesen az utcán is, illetve a műszak alatt előforduló összes betegnél viselnek. Mi a szülésnél használt munkaruhánkban voltunk, ami meggyőződésem szerint összehasonlíthatatlanul tisztább volt, ha már felmerült ez a civil ruha kérdés. Ennek taglalásába ott nem mentünk bele.) Eleget tettünk a felszólításnak és kimentünk.
Ezután a folyosón várakoztunk, érzésem szerint legalább másfél órát. Egy ponton kijött hozzánk az ügyeletes szülésznő. A várandósgondozási kiskönyvet kérte, de ezt nem tudtuk a rendelkezésére bocsájtani, mert nem volt nálunk. (Nem is dolgunk, hogy nálunk legyen. A szülőknél "kell lennie". Az az ő személyes iratuk.) Nem vette nagyon jó néven, hogy nem tudjuk átadni neki a kiskönyvet. Mi jeleztük, hogy szeretnénk megejteni az átadást és érdeklődtünk, hogy van az édesanya és a baba. Ő azt felelte, még csak a rezidens orvos van az osztályon. Mondtuk, hogy nekünk az átadáshoz ő (a rezidens) is tökéletes, de azt felelte, hogy nekik viszont nem és hogy mindenképp meg kell várni az osztályvezető főorvost. Csak neki lehet átadni. Hogy mikorra várható, nem tudja. Várjunk.
Vártunk. Hosszan. Nagyon nagy sokára nyílt az ajtó és megjelent egy nagyjából 130 kg-os, szemüveges, bajszos férfi, akiről patakokban folyt az izzadtság, nyomában egy fiatalabb férfivel. Nyájas volt, bemutatkozott, kezet fogott mind a kettőnkkel. (A nevére nem emlékszem). Rögtön elmondta, hogy bezáródott a méhszáj, a méhlepény nem vált le és azt neki kézzel kellett leválasztani a méhfalról. Eddig a helyzet viszonylag konszolidált volt.
Rákérdeztem arra, amit mondott, hogy jól értem-e. Szerettem volna pontosan érteni, hogy mi történt. Ez a momentum nagyon felbőszítette őt. Gúnyolódó, cinikus, harsány és vádaskodó lett. Kikérte magának, hogy számon kérem őt, aki 30 éve van a szakmában, növendékeket oktat, vizsgáztat, rengeteget látott és mindent tud a szülésről, szemben velünk, egyszerű szülésznőkkel. (Nem állt szándékomban számon kérni Őt, szerettem volna pontosan érteni azt, ami történt, illetve a logikai ellentmondásokat tisztán látni.) Ezen a ponton elkezdett szakmai valótlanságokat állítani és vádaskodni. Úgy éreztem, hogy ezeket nem tudom szó nélkül hagyni, illetve nem hagyhatom szó nélkül. (Utólag azt is látom, hogy amennyiben nem tartottam volna olyan nagyon fontosnak az igazunk, a szakmai kompetenciánk, a tisztességünk melletti kiállást, hanem szó nélkül végighallgattam/végighallgattuk volna őt, akkor nagy valószínűséggel ez a helyzet nem fajult volna tettlegességig részéről.)
A teljesség igénye nélkül, ahogy eszembe jut, a következőket állította:-szakmai hibát vétettünk a korai mellretevéssel. Ez nagyon súlyos hiba volt szerinte, mert az első félórában ezáltal akkora oxitocin kiáramlás történik, ami bezárja a méhszájat és ettől nem tud megszületni a méhlepény. (Én rákérdeztem, hogy hogy lehetséges, hogy evidenciák sorozata ennek az ellenkezőjét bizonyítja, hogy pontosan tudjuk, hogy az oxitocin kiáramlás méhösszehúzódást okoz, ami leválasztja a méhfalról a méhlepényt. És hogy szakirodalmi könyvek tömkelege pontosan a korai mellretevés jótékony hatásairól számol be, mind az anyára, mind a babára nézve. A válasz nagyképű fölényeskedés és ledegradálás volt, érthető magyarázatok helyett.)-szakmai hibát vétettünk a késői(?) mentő hívással, szerinte.
A mi hibánk, hogy szegény anya ilyen (nem tudom milyen?) állapotban van. (Az anyát és a babát a szokásos 5 napos kórházi tartózkodás után tökéletes egészségi állapotban hazaengedték).
A mi hibánk az is, hogy az anyának endometritis-e lesz az előbbi bekezdés miatt.
Szakmai hibát vétettünk azzal, hogy ő (illetve az osztálya) nem kaptak értesítést a rendeletben előírtaknak megfelelően arról, hogy várható ez a bizonyos intézeten kívüli szülés. Ez sem igaz. Kaptak ugyanis email-ben értesítést a protokollnak megfelelően még a 36. hét előtt. (Utána lehet nézni.)
Szakmai hibát vétettünk azzal, hogy "olyasmibe fogtunk bele, amit nem tudtunk befejezni", ő ugyanis csak olyasmit vállal el, amit be is tud fejezni. Kérdeztem tőle, hogy szerinte melyik lett volna az a pont, amikor egy komplikációmentes várandósság utáni, komplikációmentesnek ígérkező szülésnél idő előtt fel lehetett volna ismerni, hogy a lepény nem fog leválni. Gúnyolódás, hangoskodás, lenézés volt a válasz és hogy lám, lám csak be kellett jönni. Én azt válaszoltam, hogy természetesen, hiszen a hely nevében is benne van, hogy KÓRház és azok a szakemberek, akik itt dolgoznak, azok a patológiás(sá váló) szülések mesterei és minden, ami a komplikációmentestől eltér, annak ott a helye, náluk. Ő szerinte pedig egy bizonyos ponton ha már nem fűlik tovább a fogunk hozzá (vagy valami ilyesmi), akkor bevisszük oda a szülőnőket.
A rezidens mindvégig egyetlen szó nélkül állt mellette. Idővel a szülésznő is kijött.
Megkérdeztem, hogy miért nem adja meg azt az alapvető tiszteletet, hogy végighallgat és nem vág közbe a mondandómba, vagy a kérdésembe. Megkérdeztem, hogy hogy lehetséges, hogy tőlünk 300 km-rel Nyugatra, partnerként, kompetens felelős személyként ismerik el a bábákat. Nincs ez az ellenséges hangulat és nem tekintik Őket két lábon járó sarlatánoknak, akiknek sajnos a törvény még hatalmat is adott a kezébe. Érdemi választ nem kaptam, sőt megfenyegetett, hogy ha nem fejezem be ezt az "harcias" magatartást, akkor feljelent.
Ezen a ponton úgy éreztem és ennek hangot is adtam, hogy fejezzük be a beszélgetést, a vitát, köszönjünk el. Mondtam is a bábatársamnak hogy induljunk. Azt éreztem, hogy ez a beszélgetés nem érhet akkor véget, amikor én mondom, csak amikor ő. Így aztán mondta a magáét még egy darabig, többek között meg akarta ígértetni velünk, hogy többet "ilyet(?)" nem csinálunk és hogy legközelebb nem tesszük mellre a babát fél órán belül és így tovább. Én még korábban mondtam neki, hogy én egyedül csak azt tudom megígérni, hogy továbbra is és mindenkor a szakmai protokolloknak megfelelően fogok eljárni és nem fogok még az ő kedvéért sem megígérni semmi mást. De az utolsó mondatainál már nem figyeltem rá, ez is nagyon felbőszítette, azt mondta, úgyis tudja, hogy hallom, amit mond, attól, hogy nem nézek rá. Én már minden erőmmel a távozáson voltam.
Végre egyszer csak ő is elköszönni készült. Kezet nyújtott a bábatársamnak. Én pedig pontosan tudtam, hogy nem fogom megvárni, hogy rám kerüljön a sor és nem szeretnék kezet fogni valakivel, aki egy közel 1 órás beszélgetés során nem adta meg az alapvető tiszteletet, nem hallgatott végig, nem kezelt partnerként, viszont ledegradált és hajmeresztő képtelenségeket állított, valótlan dolgokkal vádolt meg minket. Így az ő kézfogásuk pillanatában odaköszöntem, hogy viszontlátásra és elindultam a kijárat felé. Ekkor kirobbant belőle az állat.
Utánam vetette magát és állatias stílusban rám förmedt, hogy hogy képzelem, hogy nem fogadom az ő kézfogását. Mindeközben megragadott a két karomnál fogva, megrázott és a falhoz vágott. Azt kiabálta közben, hogy -Maga miért nem tud normális lenni, mint a kolléganője?!-Iszonyú erővel tört rám a zokogás a szorítása közben a másodpercek törtrésze alatt. Olyan düh volt a tekintetében, hogy pontosan tudtam, agyon is csaphatna, akkor sem tudnám megvédeni magam. Hálát adok az égnek, hogy nem volt nála kés, vagy bármi más, ami hirtelen haragjában a keze ügyébe akadhatott volna.-Kiabáltam, hogy engedjen el, hogy képzeli ezt...-Mivel rögtön látta ő is, hogy nincs és nem is lehet magyarázat a történtekre, egy hirtelen mozdulattal pálfordulatot vett és el akart kezdeni ölelgetni, hogy "jól van kislány, semmi baj" én pedig csak zokogtam kínomban, hogy engedjen el azonnal, engedjen el! Erre végre ellökött magától, hogy "jól van akkor menjen innen a picsába" én pedig amint kiszabadultam, elkezdtem zokogva rohanni a folyosón, le a hetedik emeletről futva a hajnali, üres kórházépületben.
Egyértelműnek tűnt számomra, hogy ennek a 130 kg-os férfinak soha senki nem mond ellent. Soha senkitől kritikát, megkérdőjelezést nem kap és nem is tűr. Igazolja mindezt az is, ahogy a rezidens orvos és az ügyeletes szülésznő egyetlen szó nélkül nézték végig a jelenetet a háttérből, hogy hogy esik át a senki-kis-bába a vak komondoron a kórház folyosóján. (Utólag megtudtam a szülőnőtől akit bevittünk, hogy ahogy visszaért az osztályvezető és a rezidens a szülőszobára, az osztályvezető tollba mondta a rezidensnek a jelentést a történtekről és felhívta rá a figyelmét, hogy "te leszel a tanú". Lediktálta neki többek között, hogy "összeveszett a bábákkal, az egyik sírva fakadt és ő csak odament megvigasztalni". Szerinte ez történt.)
Tanácstalan voltam és kétségbeesett. Úgy éreztem, hogy semmi értelme a rendőrségre rohanni és feljelentést tenni. Kilátástalannak és reménytelennek éreztem, hogy az igazamat és a sérelmemet magyarázzam. Úgy gondoltam, nem hisznek majd nekem, ahogy azt az elmúlt 7 évben otthonszüléssel kapcsolatos rendőrségi-bírósági hivatalos meghallgatásokon személyesen tapasztaltam is.
Nagyon nehezen tudtam magam rávenni még egy hónappal később is, hogy leírjam a történteket, de nem szeretnék hallgatni erről. Szeretném széles nyilvánosságra hozni a személyek, a kórház és a saját nevem említése nélkül, hogy minél többen tudomást szerezzenek arról, hogy megtörtént, megtörténhet ilyesmi.Nem lehet szó nélkül hagyni azt, hogy ma Magyarországon, 2014. augusztusában előfordulhat ilyen atrocitás egy legális otthoni szülésből történő kórházba szállítás esetén. Erre nem létezik magyarázat...