Az álmaim darabokban és én is

Zente születése 2015.08.08.

Az otthonszülés gondolata körülbelül 16 éves koromban kezdett kikristályosodni bennem, amikor az egyik osztálytársam nővére szült és elmesélte hogy "ott vágták"először nem is értettem hogy hol és miért?!Ez olyan természetellenes volt számomra hogy eldöntöttem én ezt soha nem fogom hagyni mert ennek semmi értelme hiszen a nők erre vannak kitalálva és a kórházi szülés sem olyan régi múltra tekint vissza ami miatt elég sok kétely felmerült bennem amikor logikus magyarázatokat próbáltam találni a kórház mellett.

Megkérdeztem anyukámat az én születésemről. Neki nem volt egy rossz élmény .Ő úgy fogta fel hogy minden ami történt hozzátartozik a szüléshez, de a történet nem volt pozitív hangulatú és engem halálra rémisztet. Röviden a történet:anyukám 2 héttel túlhordott engem mint a kiírt időpont. Az első fájástól számítva 3 órán belül kibújtam, de majdnem 4 kilós voltam anyukám meg 156cm.Nyár volt csak egy arab ügyeletes orvos volt, aki erőteljesen húzott kifelé egy nagy gátmetszés kíséretében. Anyukám elmondása szerint a szülésben a varrás volt a legfájdalmasabb mivel egymás mellett sorban szültek a fájdalomcsillapító hatása már rég elmúlt mire a varrásra került a sor. Én innentől kezdve rettegtem a szüléstől és nem akartam szülni és gyereket sem szeretem volna, pedig csak 16 voltam.

A férjem viszont nagyon szeretet volna gyereket és én is kezdtem érezni, hogy valami hiányzik az életemből ekkor már 30 éves voltam. A várandóságom előtt azért igyekeztem minden információt összegyűjteni barátnőktől-rokonoktól ismerősöktől fórumokról. Szerencsére a családban is elég sok gyerek van így voltak közeli személyes élmények vélemények. A végkövetkeztetés, ha úgy akarok szülni, ahogy, szeretnék akkor csak az otthonszülés maradt. A férjem ebben és minden elképzelésemben maximálisan támogatott.

Az első védekezés nélküli hónapban megfogant a kisfiúnk. Először el sem akartuk hinni annyi gyermekre hiába váró pár van a környezetünkben. Kezdetben nem volt kitörő az öröm részemről olyan gyorsan történtek az események és még mindig rettegtem a szüléstől.

A várandósság 7.-ik hete környékén volt egy kis vérzés ezért elmentük a nőgyógyászomhoz ahol az első ultrahang kép láttán teljesen elérzékenyültünk és én végérvényesen megszerettem a kisbabám. Mivel az orvosom nem vállalt szülést ezért orvos nélkül maradtam. Körülbelül 10 hetes lehettem, amikor a férjem felhívta Edinát, akit a többi anyuka ajánlott és fénykép alapján is nagyon szimpatikus volt. Első telefonbeszélgetésünk elég hosszúra sikerült .Én csak kérdeztem és kérdeztem és ő olyan nyugodtsággal válaszolt, ami teljesen meggyőzött, hogy ő az akit szeretném hogy velem legyen mint a várandósság mint a szülés alatt.

A 12. heti UH-ra a Praxis rendelőbe mentünk akkor még nem volt orvosom, de akkor találkoztunk először Edinával mivel mi Somogy megyében egy kis faluban lakunk és a Budapesti felutazáskor az UH-al együtt minél hamarabb szerettük volna személyesen is megismerni Edinát. Nem csalódtunk! Végtelen nyugalom türelem kedvesség és empátia áradt belőle.

A védőnő és a férjem unszolására orvost fogadtam Dr.Dékány Ágnest akiről nagyon sok jót hallottam és a B tervünk a Róbert Károly kórház volt.

A várandósság ment a maga útján végig minden a legnagyobb rendben volt. Majd júniusban műtötték Edina párját, aki egy nagyon ritka betegségben szenvedett és sajnos nem sok remény volt a gyógyulásra. Ebben az időszakban Edina érthető módon csak a családjára koncentrált és nem volt elérhető semmilyen formában. Majd július elején kaptam egy e-mailt hogy Edina férje meghalt. Nagyon megrázott a hír, mert én nagyon bíztam benne hogy jól alakul az ő történetük és valahogy azt, hogy másképp is történhet nem is hittem el. Vakon bíztam a gyógyulásban, ez után teljesen kétségbe estem, hogy nem lesz bábám. Nem volt kivel megbeszélni a lelkemet nyomasztó bajokat. Nagyon baljós hangulata lett a várandóságomnak.

A nőgyógyászom előre vetítette a strepto kenet levételt és én nem tiltakoztam ekkor 30 hetes lehetem. Kitenyésztettem magánlaborban és pozitív lett. Vérvételre nem kaptam időpontot. Gyerekorvost nem találtam, aki kijött volna hozzánk. Elmentünk kirándulni Esztergomba és elmentünk kórház és szülőszoba látogatásra nagyon nyomasztó hangulat lett úrrá rajtam. Mondtam is a férjemnek, hogy menjünk, innen én nem akarok itt szülni. Úgy éreztem hirtelen minden elromlott minden ellenem van. Majd egy-két pecsételő vércsepp jelentkezett a 33.-ik héten. Rá pár napra elment a nyákdugó! Nagyon megijedtem és írtam Edinának egy üzenet mire ő felhívott. Próbált nyugtatni és megígérte, hogy mindenben támogatni fog engem és nem hagy cserben. Innentől visszavettem a tempót és feküdtem nem csináltam semmit. Másnap görcsölni kezdett a hasam, de nem tartott sokáig. Elmentem a régi nőgyógyászomhoz, aki helyben volt, hogy nézze meg a méhszáj állapotát.

A 34.-ik héten kedden 1 ujjnyira nyitva voltam. Edina bíztatott, hogy még simán kibírhatom minden nap relaxáltam, de mivel senki nem tudott az otthonszülésről, megerősítést sem kaptam a hozzám közel állóktól nem volt senki, akiben megbízzak, és ezt elmondhassam rengettek félelem volt bennem. Én ebben a pár napban feladtam az otthonszülést a bennem rejlő kétségek és a mások iránti megfelelési vágy győzött. Azt kívántam a lelkem mélyén bárcsak történjen valami, amiért kórházba kell mennem.

Szombaton délelőtt 11:15 felé éreztem egy nagy pukkanást először nem gondoltam, hogy folyik a magzatvíz, majd amikor felálltam folyni kezdett. Azonnal hívtam a férjem, mert baj van. Majd Edinát hívtam. Azt mondta, amit, soha de soha nem akartam hallani "be kell mennünk a kórházba".A mai napig hallom a hangját és a szomorúságot, amit akkor éreztem. Hirtelen megfordult velem a világ azt sem tudtam mi történik teljesen sokkos állapotban voltam. Haza jött a férjem és rám szólt, hogy pakoljak össze és ne a padlót törölgessem. Szinte semmit nem pakoltam be egy régi hálóing és egy szakadt papucson kívül. Kórházi táskám még nem volt a gyereknek se voltak nagyon cuccai én sem vettem magamnak semmit.

Útközben felvettük a sógornőmet én végig zokogtam nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik. Nagyon féltem és a férjemet kérdezgettem, hogy mit fognak velem csinálni. Nem a legközelebbi kórházban mentünk, hanem egy másfél órányira lévő klinikára ahol van koraszülött intenzív, ha a kisfiamnak bármi baja van helyben tudjanak rajta segíteni. A fogadott orvosom szabadságon volt és a Róbert Károlyban csak a 37.-ik héttől fogadtak volna, így oda nem mehetünk.

Fél 12 körül értünk oda addig nem voltak fájásaim, amikor oda értünk egy nagyon kedves fiatal rezidens doktornő és szülésznő volt ügyeletben, akik végig békén hagytak.

Az ügyeletes doktornő megvizsgált mondta, hogy folyik a magzatvíz és 1 ujjnyi a méhszáj, felraktak egy 20 perces ctg-re és minden kérdésemre megnyugtatóan válaszolt. Levettek a ctg-ről és kimentem a folyósora a férjemhez sétálgattam volt pár fájás. Majd mondtam neki hogy nem tudom mi lesz de én itt nem tudok szülni. Teljesen magam kívül voltam azt sem tudtam mi történik és többet nem mentem ki hozzá. Egyedül vajúdtam egy széken, a szülőszobában a hipnoszülésen tanult légzéseket és relaxációt gyakoroltam, amikor bejött egy szülésznő és elkezdett rábeszélni az epidurális érzéstelenítésre.

Ez volt a vajúdás legmegrázóbb élménye.

A következőket mondta:

- Miért nem kér fájdalomcsillapított?

- Nem szeretnék

- Most még elsétálgat, de lesz ez rosszabb is később nem fogja bírni akkor meg már késő lesz, még nem tudja mi vár magára

- Nem kérek

-A varrás alatt is teljesen el tudják érzésteleníteni

- Miért lesz vágás

- Persze ez a protokoll koraszülésnél

- Nem ártalmas a babára

- Ááá dehogy akkor nem adnánk,én is kértem mind a két gyerekemnél

- De aláírtam, hogy nem kérem

- Nem baj az nem számít, jöjjön nézze meg a másik kismamát aki már megkapta.

(A férjem később mesélte hogy ez a szülésznő kiment a folyóra és azt mondta neki, hogy én még nem kértem az epidurált de ők ráfognak engem beszélni.)

Átmentem a másik szülőszobába ott fekszik egy lány mellette ült a férje brutál fájásokkal és nevet nem érez semmit. Visszamentem a szobámba és feltettek a ctg-re itt már fekve nagyon elviselhetetlenek voltak a fájások. Ránéztem az órára két percesek. Egyedül voltam és elkeseredett kértem az epidurált pedig egyáltalán nem akartam. Beadták nem fájt nem is éreztem, behívták a férjem zöld műtős ruhában volt azt hiszem én hanyatt feküdtem rajtam a ctg valami infúziót kaptam, hogy ne essen, le a vérnyomásom a férjem folyton bele rúgott az állványba nem szólok, hozzá nem is néztem rá idegesít hogy itt van nem éreztem semmit a lábam sem csak egy folytában remeg (hat a fájdalomcsillapító). Mintha nem is én lettem volna ott mintha nem is velem történtek volna a dolgok kívülről láttam magam nem voltam ott mégis nagyon élesek voltak a gondolataim.

Jön a szülésznő, hogy leborotvál körülbelül 2 órája kaphattam az epidurált (teljesen elveszett az időérzékem, sok mindent a férjem elmondásából tudok) nyomnom kell. Szólok, a szülésznőnek azt mondja nyomjak nyugodtam. Bejön, a doktornő elmagyarázza, hogy nyomjak. Nagyon erősen érzem a tolófájásokat, amik inkább csak érzetek nem fájások. Végig beszélgettek a babámmal. Erősen nyomok csak legyen már vége ennek a megalázó helyzetnek. A szemem csukva van az első nyomás alatt valaki tartja, a hasam felnézek egy ismeretlen orvos. Ránézek, elmegy. A következő nyomásnál érzem a gátvágást, ahogy az olló belém vág, nem fáj de maradandó emlék marad. Még két nyomás és a fiam megszületik. Nem érzek semmit csak, hogy valami kicsúszik. Nem sír csak a köldökzsinórt szorítja. Megtörölgetik, majd felöltöztetik és bepólyázzák. Közben rántanak egyet a köldökzsinóron és megszületik a lepény. A kisfiamat oda hozza, a férjem egy perce majd jön egy csecsemős és elviszi, még meg sem foghatom (ez a mai napig nagy szívfájdalmam) A gyerekorvos nekünk támad, hogy még miért nincs neve a gyerekünknek. Annyit sikerül kihúzni belőle, hogy jól van a kisfiúnk, de mivel koraszülött elviszik az intenzívre. Engem rendbe tesznek, összevarrnak, ami tényleg nem fáj.

Otthagynak engem és a férjem két órára. Az első dolgom hogy felhívjam Edinát és elmeséljem neki a történteket, mintha az anyukámat hívtam volna, megnyugtat és elmondja, hogy ebben a helyzetben is jó döntést hoztam és bízzak magamban.

A megfigyelés után elbúcsúzunk, a férjemtől engem a nőgyógyászatra visznek az újszülött osztályon nincs hely. Egy gyermekágyas szobába tesznek másik három nő mellé, senkinél nincs ott a baba.

Fekszem, az éjszaka közepén egy iszonyat kényelmetlen kórházi ágyon három idegen nővel egy szobában melegem van augusztus van, a férjem sehol a kisbabám sehol, mintha egy úthenger ment volna át rajtam és csak folynak a könnyeim. Ennek miért kellett így történnie még fel sem fogtam, teljes depresszióba esek, nem érdekel semmi csak mielőbb legyen vége ennek a rémálomnak. Az álmaim az elképzeléseim darabokban és én is.

A kisfiam két napig volt az intenzíven. Teljesen egészségesen született még inkubátorban sem volt. A harmadik naptól szoptattam igény szerint egészen 11 hónapos koráig. Végül 12 napot voltunk kórházban, amit szívesen kitörölnék az emlékezetemből.

                                                                                                                                Stikl-Fábos Gabriella