Az én kedves virtuális bábám

Első kislányom indított szülés után, nagy harcok árán, vákuummal született. Következő kislányomnak egészen más utat szerettem volna adni, ezért otthon szerettem volna megszülni. Mivel messze lakunk Budapesttől, nem tudtam, van-e egy kicsi esélyem is erre. Mikor eljutottam Edinához, ő olyan természetességgel és kedvességgel mondta, hogy eljön hozzám és szülhetek vele, otthon, és minden rendben lesz, hogy félelmeim elmúltak. Sok-sok kérdésem volt azonban. Ezekről beszélgettünk telefonon, váltottunk e-maileket... hallgattam őt, miközben éppen a bevásárlást intézte, hívtam, mikor a pénztárnál állt, kérdezősködtem, miközben a gyerekeket vitte óvodába, iskolába... és soha, egyetlen percig sem éreztem azt, hogy terhesek számára a kérdéseim, az aggodalmam, hogy az idejét fecsérlem, hogy zavarom. Ő volt szinte az egyetlen, akivel minden rossz érzés nélkül beszélhettem a babavárásomról és leendő szülésemről, és ez nagyon sokat jelentett. Egyik e-mailemben csatoltam magamról egy pocis képet is. Azt írta vissza, hogy gyönyörű vagyok, a pocakom pedig egyszerűen tökéletes. Azt hiszem ez volt az első (és majdnem az utolsó) pozitív megerősítés, dicséret, amit várandósságom során kaptam. Vagy legalábbis én így éltem meg. Még sírtam is egy kicsit, olyan jólesett.

Férjem nagyon nem örült neki, hogy otthon szeretnék szülni. Orvosként tőle távol áll a bábai szemlélet. De Edinát még ő is szimpatikusnak találta, és miután több mint két órán keresztül beszélgettünk vele közösen, végre éreztem egy kis egyetértést, összhangot kettőnk között. Köszönöm Edina!

Ez a babám sem siette el a dolgokat, a 41. héten még vígan lubickolt bent. Otthoni CTG gépünk eredményeit Edina figyelte, gondosan, mondhatni szigorúan, amit természetesen nem bántunk.

Végül sajnos lázas beteg lettem, a szülés pedig éppen ekkor indult be, méghozzá elég (tragi)komikusan, mert mikor felhívtam Edinát a legújabb szívhangeredmények miatt, panaszoltam, hogy köhögök, lázam van, rossz a közérzetem, hánytam is kétszer, és ráadásul még a hasam is megfájdul pár percenként. Jött is épp egy fájás, nyöszörögtem egy sort, majd elmúlt. "Nem vajúdsz te véletlenül? Mert nagyon úgy hangzik!" - mondta Edina. "Dehogy, csak beteg vagyok..." Elég vicces volt, hogy háromperces fájásokkal ilyen nagy tagadásban voltam. Addig szöszöltem, bizonytalankodtam, hogy kérte, adjam a férjemet a telefonhoz, és határozottan közölte: "Hívj mentőt, és menjetek be a kórházba, mert mindjárt szülni fog." Tudtuk, hogy lázas betegen nem vajúdhatok otthon.

De még bent, a kórházban is, miközben hangosan ketyegett a baba szívhangja, én meg elég rendesen benne voltam már a szülésben, beszéltünk telefonon. Biztatott, és hallgatta ő is a kicsi szívét, és örömmel mondta, hogy a fájás csúcsán is remek a szívhang, hogy nagyon jól csinálom, és ilyeneket... még ott, akkor, több száz kilométeres távolságból is olyan sokat segített.

Kórházban szültem, gyorsan, a körülmények ellenére élvezettel, a babámmal teljes összhangban egy több mint négykilós gyönyörűséget. Azóta is jó érzés visszagondolni rá.

Pár hónappal korábban elküldtem Edinának levélben a lépcsőházunk kulcsát, hogy be tudjon majd jutni biztosan, ha itt az idő. A szülésem után néhány héttel visszaküldte nekem levélben. Akkor azért sírtam. Rádöbbentem, hogy nem sikerült otthon, békében szülnöm. De volt egy csodálatos bábám, aki - ha csak virtuálisan is - de ott volt mellettem a kórházban, a támogatását, szeretetét, gondoskodását pedig úgy éreztem, mintha mellettem lett volna. Köszönöm!

Nagy Zsófia