Egyfajta spirituális élmény

Mivel az első babám a 38. héten született kórházban (kétperces fájásokkal indult a buli, 7 cm-re nyitottan, bent persze lelassult, visszagyorsították, de most se tudom, magától nem állt volna-e le - ez a bizonytalanság most elő is jött bennem a szülés előtt), így most nem gondoltam volna, hogy eljutunk a terminusig, főleg, hogy ijesztgettek koraszüléssel is pusztán a méhnyakméretem miatt, más panaszok nélkül - hogy elegem lett a terhesgondozásból! Pedig sokba volt, hogy betegnek lássam magam... Sőt aztán még azon izguljak, át ne lépjem a 41. hetet, nehogy kórházba kelljen menni hadakozni. Végül 40+4-re született meg egészségesen a kisfiunk, s elég gyorsan is, bő egy óra alatt. Igaz, "vajúdtam" már majd' két hete: tágultam, volt kis tolasi inger, aminek enyhén engedtem is (avagy a 6 cm nyitottsággal is vígan lehet játszóterezni, míg a baba úgy nem gondolja), lennebb ereszkedett a baba, elment a dugó, voltak 3-4 perces kontrakciók, tisztulgatás, szinte minden nap más előremutató jel megvolt, de éjjel ezek mind leálltak, s nekem is jólesett aludni. Tudtam, hogy nem tart örökké a várandósság, de már nem is hittem, hogy tényleg megszületik egy nap. Mar minden lehetséges lelki gátat átgondoltam, épp azon voltunk, hogy hétvégére lepasszoljuk a kislányunk, hátha hátráltat a jelenléte (bár nem éreztem így), s romantikázunk. 

Edina minden nap biztatott, hogy mindez teljesen normális, nem kell izgulni. Talán ezért is ért mindezek ellenére kissé váratlanul, mikor péntek éjjel 11kor egy nagy görcsre ébredtem, vécére mászkáltam, akkor kezdett csorogni a magzatvíz, és szóltam a férjemnek, hogy keljen, mert itt valami ma lesz, mossa ki a kádat, mert rázott a hideg - talán kicsit sokkot kaptam, mikor tudatosodott bennem, mi történik. Aztán a meleg vízben megnyugodtam, de azért kértem, szóljon Edinának, s mivel jobban lettem, gondoltam, csinálok még egy CTG-t. De mire kimentem, a gépet se tudtam feltenni, mert kb egyperces fájások jöttek. Na mondom a férjemnek, most már szólhat Edinának, hogy indulhat. Én visszaborultam a fürdőben letett nagypárnára, majd gondoltam, hátha enyhít valamit a melegvíz. Olyan jól sikerült a lazítás, hogy ugyan nem enyhített semmit, de pár perccel később már tolófájások jöttek. Néhány után már nem tudtam ugyan azon gondolkodni, mi lesz most, hogy nincs még itt Edina, majd csak lesz valahogy - egyébként kb. 15 perc alatt ideért -, toltam valamennyire s még nagyobbakat ordítottam, de azért halványan érzékeltem, mikor megérkezett, vagy legalábbis hogy itt van, és annyira megnyugodtam a jelenlététől (hát még a férjem), hogy csak utána kezdtem az igazi munkát, ebben biztos vagyok, s 10 perccel utána ki is bújt a pici fiunk. 

A kislányunk szerencsére átaludta az üvöltéseimet - nem is tudtam, hogy tudok ilyet, ezen csak utólag gondolkodtam el. Edina végig biztatott, miközben a pici libikókázott. Azt hiszem egyébként, ez a fájdalom szükséges ahhoz, hogy az ember egyszerre lebegjen a testén kívül, miközben mégis képes reagálni a környezetére. Rémlik, hogy valamiket kért Edina, és mintha meg is csináltam volna. Bár el voltam bizonytalanodva, képes leszek-e irányítás nélkül vegigcsinálni, hiába voltam abban biztos, hogy erre egy nő képes, az első szülés után elbizonytalanodtam, pedig az sem volt traumatikus számomra. 

Egyfajta spirituális élményként éltem ezt meg, s most látom, hogy az első szülésem is azért mondhatom, hogy inkább jó élmény marad, hiába a sok rossz rutineljárás, mert ezt még ott is sikerült megélnem, bár megnehezítették. Onnan is tulajdonképpen diadalittasan jöttem ki, hogy ezek után én bármire képes vagyok - de jóval gyengébben fizikailag. Itthon mégis teljesen más volt. Edina hozzáállása össze sem hasonlítható a kórházi dolgozókéval. Ők sem voltak ridegek, de mondjuk, a kedvesség se jut eszembe róluk. Megnyugtatott, hogy éreztem a profizmusát - ezt se éreztem pl. a kórházban, pedig állítólag ezért kell kórházba menni (itthon a víz miatt kérdéses volt pl. a vér mennyisége, ezért sajnáltam kicsit utólag, hogy bementem a kádba - még ha nem is szülni, csak így jött ki -, mert így előbb el kellett látni a köldökzsinórt); a higgadtsága is átterjedt rám, egy pillanatra sem éreztem magam veszélyben, amit a környezetem addig sugallt. Addig se, akkor se, sőt kissé meg is döbbent utólag, hogy ugyan miért is kellene? Miért, nem az a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember szülni nem a kórházba rohan, hanem otthon jön világra egy új élet? A normális, rendes életünk részeként annak egy kiemelt napján? 

Egész más volt így, hogy a kislányunk elől nem eltűntem három napra, majd beállítottam a kistestvérrel, hanem éjjel fél 1 után a saját nappalinkban lévő kistestvér sirasara ébredt, jókedvűen, hisz ha a kistestvér már nincs anya pocijában, akkor anya már felmászhat vele a várba a jatszoteren. (De egyébként nagyon szereti azóta is.) Neki is teljesen természetes volt így. Egyszer bent, aztán kint. Remélem, egyszer majd ő is hasonló boldogságot élhet át, a karjába szorítva a munkájuk gyümölcsét. Köszönöm Edinának itt is, hogy most is a hatása alatt lehetek az élménynek és a kis csöppség itt piheghet tökéletes egészségben a mellkasomon.

                                                                                                                                      Sánta Beáta