Fehérlófia 2.

Fehérlófia 2. a világra jön

Pontosan úgy kezdődött, mint Petinél. 10 nappal a terminus után, április 3-án, Nagypénteken este indult a vajúdás. Délután még elszaladtam a piacra elintézni a húsvéti nagybevásárlást. 5 körül értem haza, és nekiálltam főzni, hogy J-t este meleg vacsora várja, ha fáradtan hazaesik.

6 körül indultak a fájások. Nem túl erősek, azonban gyakoriak, 3-4-5 percenként jöttek, és eltartottak 40-60 másodpercig. Bizonytalan voltam, hogy ezek most csak jósló fájások, vagy ez már a közelgő szülés előszele. Eszembe jutott a húgom kisfiának születése, ahol az esti tévénézés közben elindult enyhe összehúzódások után a folyamat hirtelen felgyorsult, és 5 óra múlva kint is volt a baba. Eszembe jutottak Edina szavai is a szülésfelkészítőről, hogy a 2. gyerek gyakran gyorsabban érkezik, és ne szégyelljünk szólni, és a bábákat riasztani, még ha utólag vaklármának bizonyul is a dolog. Ez a szemem előtt lebegő közeli példa, és az Edinától jövő engedély megerősített abban, hogy a szívemre hallgassak. Úgy döntöttem, várok egy kicsit, és ha nem szűnnek az összehúzódások, telefonálok minden résztvevőnek.

Végül ¾ 7 körül felhívtam anyut, aztán Edinát és a dúlámat is, hogy ez van, és ebből akár még lehet is valami. Fél 8-kor már tudtam, ebből szinte biztosan lesz valami. Akkor ért haza J, akit addig hiába hívtam, a telefonja lemerült. Ingerült voltam, mert Peti, mintha megérezte volna, hogy valami készül, elkezdte vadul szétdobálni a nappaliban a játékait, miközben bennem nőtt egy belső türelmetlenség, hogy rendet és nyugalmat akarok magam körül.

Felhívtam a dúlámat, hogy jöjjön, és Edinát, aki azt mondta, f10 körül érkezik, és megkérdezte, van-e kívánságom azzal kapcsolatban, kit hozzon magával. Végül Király Ágival érkezett.

J éhes volt és kissé szintén ingerült, de amint mondtam neki, hogy vajúdom, azonnal összeszedte magát, és némán pakolni kezdett a szobában, és kérdezgette, mit szeretnék. Még evett a frissen elkészült borsós tokányból, aztán összeszedte Peti cuccait, és csodálatos módon Peti sem tiltakozott a késő esti nagymama-látogatás ellen - talán felvillanyozta az ötlet, hogy "taxiautóval" mennek a papával...

Amikor kikísértem őket az ajtóhoz f9 körül, és "nagy-nagy puszi-puszi öleléssel" elbúcsúztunk Petivel, az érkező lifttel megjött M, a dúlám. Megkönnyebbülés! M nekiállt a medencét előkészíteni, én pedig ettem egy kicsit, majd elmentem zuhanyozni. A zuhany alatt már meg-meg kellett kapaszkodnom egy-egy fájás alatt, elkezdtek erősödni. A zuhany után már nem akartam a nadrágomat visszavenni, nem akartam, hogy bármi is a hasamhoz érjen. A fájásokkor minden figyelmem befelé fordult, két fájás között azonban fáztam, és rettenetesen álmosnak éreztem magam. Jól esett volna egy jó kis alvás. Ledőltem a szófára, és el is szenderedtem a fájások között, de oldalt fekve egyre elviselhetetlenebbek voltak az összehúzódások. Hol felültem, hol visszafeküdtem, hol betakaróztam, kerestem a helyemet. Most már visszavonhatatlanul éreztem: ez a szülés, nincs mese.

Megérkezett Edina és Ági, és odatérdeltek a szófa mellé, amin feküdtem. Mosolyogtak, Edina meg is simogatott, és kérdezték, hogy vagyok? Elmondtam, meghallgattak, bátorítóan mosolyogtak. Figyeltek. Figyelték a fájások hangjait, és a szüneteket, és békén hagytak a félhomályban. Néha tettek egy-egy kósza javaslatot: nincs kedved ideülni? Lefeküdni? Bemászni a medencébe?

Egy ponton a fájások nagyon felerősödtek, már csak a labdán volt elviselhető. Edina felajánlotta, hogy masszíroz, de azt éreztem, nem akarok plusz ingert a testemen. Aztán eszembe jutott, mennyire jó volt Peti születésénél a forró muskotályzsályás borogatás, és azt kértem. Nem esett jól: nem ellazított, hanem felerősítette a fájásokat. Az összehúzódások egyre ritkábban jöttek, közben majd leestem a labdáról a fáradtságtól, és el-elbóbiskoltam, amikor azonban jött egy újabb fájás, ott minden erőmet és a lélegzetemet is be kellett osztanom, hogy túljussak rajta. Ránéztem az órára: negyed 12. Csaaaaaaaaaaak? "Kurva lassú!" - szakadt ki belőlem. Úgy éreztem, ezt így nem fogom bírni. Egyre lassabb a folyamat, és végeláthatatlan.

Végre rászántam magam, és bemásztam a medencébe. Csodálatos! Hogy ezt eddig miért nem tettem meg? Körülölel mindenütt a meleg víz, már nem fázom, és teljesen ellazulok. Még szeretnék vizet, és még melegebbet. Térdelek a medencében és kinézek az éjszakába, nézem az ablakon túl a vibráló fényeket. A fájás arra kényszerít, hogy megforduljak. Félig fekve, a fejemet a medence falának támasztom, és V festményét nézem a falon, az önfeledt, fiatal fürdőző nőket: "Mi vagyunk a boldogság!"

A medencében könnyebb minden fájás, megkapaszkodom a medence tetején kialakított kapaszkodókban - jé, ezek most értelmet nyertek - a szünetekben pedig valóban pihenek, ellazulok a körülölelő meleg vízben. Egyszerre csak érzem, ahogy elpattan a burok, látom, hogy áttetsző, fel is kiáltok, hogy elpattant a burok, amikor egy elemi erejű tolófájás jön szinte azonnal. Rémisztő erejű, soha nem tapasztalt érzés. Nagyon megijedek. Felkiáltok, hogy "Jön!" és feltérdelek a medence szélébe kapaszkodva. Szinte azonnal újabb tolófájás. Kétségbeesek, és felkiáltok "Segítsetek rajtam, kérlek szépen!" Mindenki azonnal a helyén van. Király Ági a fejem mellett térdel a medence szélénél, és a kezemet fogja. Csak meg ne harapjam a kezét! M hoz egy fogzáshoz használatos gumi rágókát, arra harapok, és szorítom Ági kezét. Hátra pillantok: Edina már bugyiban áll mögöttem - tudom, hogy be fog jönni a medencébe - és már érzem is, hogy tartja a gátat. Jön a következő tolófájás, üvöltök, mint egy anyaoroszlán - még sosem hallottam ezt a hangomat - és kint van a feje. Kiabálok M-nek, hogy hívja J-t, de ő félreért és odahozza a telefont, rákiabálok, hogy menjen innen: most minden plusz inger - mindegy hogy vizuális, auditív, vagy érintéses - szinte fáj. Egy utolsó, mindent elsöprő tolófájás - pont, ahogyan azt a könyvekben olvastam, de Peti születésénél - most már utólag tudom - nem tapasztaltam meg: egy erő, ami eljön a szülő nőért, és magával viszi - és kint van Ádám! Megszületett!!! Mindenki felkiált: "Milyen gyönyörű! Milyen hatalmas!"

Most először Edina határozottan irányít: "Most jó lenne, ha kiszállnál a medencéből. Óvatosan, figyeljünk a köldökzsinórra!" Kilépünk, mindenki segít, lefekszem a szófára, a babát a hasamra teszik. Simogatom, nem sír, nem feszül meg a teste, halkan nyöszörög, finoman mozog, majd rám néz, egyenesen a szemembe. Nyugodt és szemlélődő - azóta is.

Keresem J-t, ja, őt végül nem hívta M, újra hívjuk, hogy jöjjön! Edina felajánlja, hogy vágjam el a köldökzsinórt, de ez nekem nem ambícióm - őszintén szólva, kissé gusztustalannak érzem. Ők elvágják, elkötik, a babát finoman bebugyolálják, újra magamhoz ölelem. J befut, mosolyog, meghatott, magához veszi a kicsit, és kiviszi, amíg én feltérdelek és megszülöm a lepényt. Utólag azt meséli, olyan volt hazaérkezni, mintha egy házibuliba, vagy szüretelésre érkezne: mindenki mosolyog, vidám, felszabadult és laza, nyoma sincs annak a feszültségnek, ami egy kórházban állandóan jelen van. Szerencsére a lepény ép, és nincsen elállíthatatlanul erős vérzésem, amitől tartottam az előző szülés után. Edina megkérdezi, mi legyen a lepénnyel, és végül úgy döntünk, lefagyasztjuk, hogy majd eltemethessük Balatonon, az Ádámnak ültetendő fa tövében. Edina azt mondja, fiúknak szilvát, vagy körtét szoktak ültetni. Meglátjuk. Egy finom szilva leszüretelése, és egy lekvár főzés biztosan jó módja lenne minden évben annak, hogy megemlékezzünk Ádám születéséről...

Lemérik Ádámot: 4615 gramm, nem sokkal, de kisebb, mint Peti volt. Fehérlófia 2. - mondja az apja.

Kimegyek zuhanyozni. Edina kikísér, megmos és megtöröl, figyelmesen, gyengéden, mintha az anyám lenne. És olyan természetességgel adja ezt a figyelmet és gyengédséget, hogy természetesen tudom fogadni is, nem esem zavarba.

Megnézzük a sebeket. Edina azt mondja, határeset, hogy varrjon-e vagy sem, olyan pici a gátsérülés, végül beletesz egy öltést, 5 perc az egész, kibírható, közben M kezét szorítom. Utána Edina kijelenti: vége a szülésnek. Úgy hangzik, mint egy engedély: meg lehet könnyebbülni, több kihívás, megpróbáltatás nincs mára. Odakísérnek az ágyamhoz, lefekszem, a kicsit közénk fektetjük, gyönyörködünk benne. Elmondhatatlanul jó otthon lenni, a saját ágyamban feküdni csöndben, nyugalomban. Megpihenni testben, megérkezni lélekben ez után az erőpróba után. Csak arra figyelni, amire szeretnék: a gyerekemre, a férjemre, a fel-feltörő örömérzésre, és meghatottságra, a bennem kavargó friss élményfoszlányokra.

A többiek kint pakolásznak, adminisztrálnak, vacsoráznak - milyen jó, hogy elkészült az a borsós tokány! Nekem nem jön álom a szememre, hiába akartam két fájás között aludni a vajúdáskor, most fel vagyok pörögve. Amíg a fiúk mellettem mély álomba merülnek, én kiülök a nappaliba és M-mel beszélgetek hajnalig. Csodálatos érzés szülés után pár órával a saját fenekemen ülni a saját otthonomban a saját kanapénkon, és bámulni az éjszakai fényeket csak úgy, szabadon. Csodálatos, hogy én szabadon azt csinálok, ami jól esik, viszont senki idegen nem jön be a terembe, nem zavar bele ezekbe az első órákba.

Kint már világos van, mire M elmegy, én még tovább pörgök, nem bírok magammal, sms-eket küldök és e-maileket, világgá kürtölöm a jó hírt, az örömünket, mert nem fér el belül, túlcsordul. A húgom nem alszik, izgatottan ír, hogy küldjek fotót. Rájövök, hogy nincs egyetlen fotónk sem a szülésről, de az újszülöttről sem, hiszen végig sötétben, félhomályban voltunk. Na, majd reggel!

Fél 7-kor fekszem le a 2 fiú mellé, és a csodák csak folytatódnak, amikor reggel a saját ágyamban ébredhetek fel mellettük. J-vel fél óránként tör elő belőlünk spontán az afeletti öröm, hogy otthon vagyunk, hogy a felesleges kórházi protokoll nem lopja el tőlünk ezeknek az első óráknak, napoknak az élményét. Gyönyörködünk az újszülöttünkben, és készülünk a nagyobbikkal való találkozására. Elővesszük a vonat-sínpályát és a mozdonyokat, amiket Ádám "hoz" Petinek, és J lemegy tortáért a cukrászdába, hiszen ma Peti nagytestvérré válását fogjuk megünnepelni. Az életünk megy tovább a saját természetes medrében, és ez a természetesség a legnagyobb dolog most.

Jönnek a gratuláló üzenetek, és sokan írják, mennyire örülnek, hogy minden úgy alakult, ahogyan terveztem. Pedig én úgy érzem, egyáltalán semmi nem olyan, ahogyan én terveztem, sokkal inkább olyan, amilyennek lennie kell - a Jóisten, vagy a sors, a szerencse - hívjuk, ahogyan akarjuk - kegyelméből, és a segítőinknek köszönhetően. És ezért elmondhatatlanul hálás is vagyok.

Paizs Dóra