Hála van bennem

Korábbról, a várandósság végéről kezdem. A többi fiunk születési idejéből indultunk ki a szülés időpontjára való készüléskor. Ezek pediglen így alakultak: 38+0, 38+3 és 37+0. Tehát a kiírt június 22-höz képest már június 1.-től tudtuk, bármikor megszülhetek, sőt csak bírjam ki addig. Elképesztő erős és rendszeres jóslófájásaim voltak a 34-35. héttől, így teljes pihenésbe kezdtem, hogy csak húzzuk ki a 37. hétig, mivel akkortól lehet otthonszülni. Nagyon aggódtam, minimalizáltam a teendőimet, sokat feküdtem és relaxáltam. 

Elképesztő boldog voltam, mikor elértük június 1-ét, onnan szabad volt a pálya. Leszámítva néhány napot, ugyanis drámabemutatók mentek minden gyerekünk osztályában júni közepéig, Ármimnak évzáró táncbemutatója volt, Timurt mászóedzésre hordtam, Miron osztályában bárányhimlő ütötte fel a fejét - s hogy ne kelljen elküldeni Babuka születésekor- jó lett volna a lappangást is kivárni, Edinának is volt a waldorf olimpián résztvevő fia okán olyan nap, ami "nem volt alkalmas" a szülésre. Babuka gyönyörűen kivárta mindenkinek az óhaját-sóhaját. Miron kijárhatta az iskolát év végéig, lejárt a bárányhimlő lappangás, lement mimden program. Sőt, elkezdődőtt a nyáriszünet is, június közepe lett. Egészen idáig ajándékként éltem meg minden egyes napot, amit még várandósan tölthetek, mert úgy tervezzük, hogy ez volt az utolsó ilyen állapotom. 

No de hirtelen már június közepét is átléptük, minden előzetes várakozási időt felülmúlva. Mindenki várta már a bármikor megjelenő friss híreket. No de hírek nem voltak, csak kérdések. De az sok. Minden napra jutott legalább kettő-három: hogyvagy, egybenvagytokmég? A napok pedig még mindig teltek, egyre türelmetlenebbnek éreztem magam. Másokkal, majd a szülés megindulásával kapcsolatban is. Azt kezdtem érezni, hogy ez a kisbaba nagyon jól érzi magát odabent, esze ágában sincs elindulni kifelé. Közeledett a teljesen elképzelhetetlen 40. hét. Frontok jöttek-mentek, én már nem kíméltem magam, cseresznyét és epret szedni mentem a fiúkkal szinte minden nap a kánikulában. De nem történt semmi. Nem így terveztük. Olyan sok elképzelt "ideális" dátumon is átléptünk már. Kezdtem reményvesztett lenni. 

Flowmetria következett, majd kaptam Edinától egy itthoni ctg készüléket is. Teljesen csüggesztőnek éltem meg, hogy túlhaladtunk a 40. héten. Már kezdett a -szintén otthonszülés rendelet szempontjából kardinális- betöltött 41. hét rémképe fenyegetni. Nem értettem miért nem szülök már. A jóslófájások hetekkel azelőtt mintha megszűntek volna. Csalódott voltam. Így gondolván nem veszíthetek semmit, péntek este megittam a vacsorához két pici tonicot ananász jégkockákkal, majd este megtámogattuk még abbéli vágyunkat, hogy már nagyon szeretnénk megismerni Babukát. 

Másnapra erős hidegfront érkezett. Én pedig hajnalban végre éreztem valamit a pocakomban, amit már hetek óta nem nagyon. Nem is hittem el, biztosan csak megint beetetés. Megreggeliztünk, játszottunk a gyerekekkel. De aztán csak elkezdtem írogatni, milyen időközönként érzem a keményedéseket. Elküldtem a fiúkat ebédért, és írtam Edinának, hogy talán most már készülődik valami. Mire a fiúk visszaértek, türelmetlen lettem velük is. És nem volt őszinte a mosolyom sem 10-20 percenként. Ekkor lettem biztos, hogy itt ez már élesben megy, már nem engedtem Lacának hogy átvigye a fiúkat Velencéig. A barátainkat kértük meg hogy jöjjenek értük. Kb. 13 óra volt, s miután elmentek, hívtam Edinát, hogy még ne induljon, de számítson majd rá. Egy óra múlva 14 óra körül viszont azzal hívtam, hogy sok idő az út Budapestről ide, induljon el lassan. De nem kell sietni. Tankolhat? Persze! Hozna magával még valakit. Rendben. Laca megtöltötte a kádat, beszálltam, üldögéltem, kontrakcióknál megemeltem magam, kiszálltam néha pisilni, de nem mindig ment. A kontrakciókba Babuka is belemozdult, nagyon fájósan nyomott a talpacskáival. Örültem Edinának és Áginak, bár volt még egy olyan érzésem, hogy korán értek ide. (Nagyjából 15:30 körül talán...) 

A gondolataim cikáztak össze-vissza, kérdések, válaszok, mondanivalók, de nem bírtam belőlük kimondani vagy megfogalmazni semmit. Egyedül azt, hogy nagyon fáj, ahogy Babuka bemozdul. Lacát kértem, nyugtassa meg, mert ez így nem jó nekem. Egyre többet kértem a kezét a hasamra, majd jött Edinától derékmasszázs, forróvíz, muskotályzsálya. Már nem tudtam elviselni ha nem volt a derekamon Bármi, amikor kellett. Kiáltottam érte. Hangosan, egyre hangosabban. Pózváltás kellett, hogy Babuka tudjon helyezkedni. Állva, ülve, guggolva, újra kádban, újra kint. Már kellett a külső erő, hogy állva tudjak lenni. Laca megtartott. Mikor reped már meg a burok? Hamarosan, csak elég erő kell hozzá. Még néhány fájás, és igen. Végre! Megrepedt! (Örökkévalóságnak tűnt akkor.) A többieknél innen már csak pár tolófájás kellett, de most nem megy. Babuka nem akar jönni. Azt éreztem, hogy Ő még mindig nem akar jönni. 

Telik az idő, mennek a fájások, nagyon különböző hatékonyságúak. Nem érzni a fejét, hogy jól van-e, forduljak máshogy. Fordulok. Kiderül szerencsére, hogy jól van a feje, és már közel, nagyon közel. Összeszedem magam, hangos vagyok. Nem elég az erő, hogy elinduljon kifele. Megelégelem egyszercsak hogy nem indult el a kis fejecske, és minden erőmet összeszedve, összehúzódás nélkül kezdek nyomni egy kontrakció után közvetlenül. Érzem, hogy elindul. A lábaival Babuka belülről tolja magát, talán segíteni próbál. Szünet nélkül a második nyomás, érzem a fejét. Szünet nelkül a harmadikra kibújik az egész fejecske. A talpaival kalimpál bent, nyomja tovább magát, egészen míg teljesen kibújik erre a világra, végre MEGÉRKEZETT! Edina fogadja, a lábaim nem bírnak, végre lefekszem, ott ahol vagyunk, a fürdőben a párnákra. 

Megkapom őt, de alig van erő a karomban, Laca segít hátulról, fogja velem ő is. Drága kincsem, gyönyörű vagy! Elfáradtunk, mindannyian. Babuka keservesen sír percekig. Érezni és hallani, hogy ő még igenis maradt volna odabent, jó volt ott neki, nem akarta még EZT. Nem is érzékelem mindeközben, hogy komolyabb vérzés lépett fel, már csak Edina szavaira figyeltem oda, hogy ennél több vért már nem lehet veszíteni. S látom, hogy ügyeskedik, hogy a méhlepény hamar meglegyen, s mellé két oxitocin injekció is jár. Ági pillanatok alatt ott terem, meg sem érzem s már kész is van. Pozitív vagyok, csak a kisbabánkra figyelek. Minden megoldódik, a vérzés csökken, rendben vagyunk. 

Innentől kényelmesebb helyre költözünk a nappali kanapéjára, majd ámulás következik, mekkora ez a kisbaba! 3840g, 38cm fejecske. Nem csoda, hogy sokkal nehezebben fért ki, mint a testvérei. (Ők: 3160g, 3080g, 2560g voltak :) ) Pihenünk, örvendezünk, ismerkedünk, könnyezünk, hála van bennem!

                                                                                                                                           Györei Kata