Kincs Ő nekünk

Az első babánk kórházban született az átlagos körítéssel, mint felesleges siettetés és társai. A második babánk már otthon született Edinával. Csodálatos, megerősìtő élmény volt. A gyermekágy után jelent meg Edina könyve. Az élet olyan mélységeiről, titkairól ír, amit igazán sose akartam érteni, átérezni - pedig filozófia szakot végeztem. Azt pedig el se tudtam képzelni, hogy az átélésük után az élet még lehetséges. (Később rájöttem, hogy nemcsak lehetséges, de szükséges is; s ez, ha lehet, még súlyosabb érzés - ahogy Edina írja is.) Fojtogató szédülés ragadott el, ha csak megpróbáltam. Mégis ez a mélység ragadott meg az első találkozáskor, amikor megismerkedtünk és azt szerettem volna, hogy ő legyen ott a fiam születésekor.

A harmadik babánk elsőre megfogant. Közvetlenül utána ezt biztosan tudtam, s a megérzésemen kívül más égi jelek is ezt igazolták. Van ilyen, persze, tudom. Nagyon boldog voltam. De közben szorongtam is. Miért fogant meg elsőre? (Egy új barát bölcs megfontolása szerint az ilyesfajta "miért"-tel kezdődő kérdéseket majd Isten orra alá kell dugni, amint lehetőség lesz rá.) A rossz érzéseket persze elhessegettem, hisz nem tudtam, mire utalhatnak, nem tudtam, mit kezdjek velük. Pár hónappal később megtudtam. 

A férjemnek borzalmas fájdalmai kezdődtek. A lét merő fájdalom volt már csak. Sokáig csak találgatták az orvosok az okot, mert a tünetei ellentmondásosak voltak. Aztán a mintavétel előrehaladott áttétes daganatot diagnosztizált. A várandósság és a kisgyerekek mellett őt is ápoltam. Nem sokáig. Januárban meghalt. Alig két hónappal a diagnózis után, a harmadik babánk születése előtt kilenc nappal, három nap alatt rohamosan leromlott állapottal az onkológiai hospice házban egy fagyos hajnalban betolták valami hideg lyukba. Mellette feküdtem a halotti ágyon. Nem tudtam elképzelni se, hogy onnan fölálljak. Hogy nélkülem vigyék el. Hiszen mindig csakis a jelenlétem nyugtatta meg. Hiszen hogy hagyhatná el az ember a lelke felét? Persze, nem a lelkét, mégis, a földön megismert alakját.Nem sírtam. Levegőt is alig vettem. Aztán a hasamban Kincső oldalba rúgott, hogy talán mégis kellene.

Abban az időpontban kezdtem a vajúdást a születésnapom utáni hajnalon, amikor ő meghalt. Először nem is vettem tudomást a maguknak egyre több figyelmet kívánó jelekről, mert épp a férjemnek készítettem emlékfalat. Majd csak észre kellett vegyem, hogy elindult a pici ebbe a világba. Sose éreztem még akkora magányt. Hektikus háromórányi vajúdás után meg is érkezett. Azt biztosan tudom, hogy Balázs hozta el nekünk Kincső lelkét, itt pedig, a kezem után, a fürdőszobába berobbanó Edina fogadta és segített neki átlépni a kapun. Kincső éppen úgy nyugodott meg a halántéka simogatására, ahogy Balázs is, még két héttel azelőtt, a szorongástól sötét éjszakákon. Majd talán az is kiderül egyszer, miért is jött ő nekem, miért is Kincs ő nekünk - ahogy Edina mondta. Balázs már tudja. Majd elmondja nekem is.

                                                                                                                                                 Sánta Bea