Miron

Úgy terveztük, hogy lesz harmadik gyermekünk, csak az idejét nem döntöttük el. Ő döntött helyettünk, meglepetésként érkezett hozzánk. Ősz elején tudtuk meg, tavasz végére vártuk. A két nagyobbik fiunk a 38. héten született, így sejtettük, hogy nem kell adjunk a terminus időpontjára.

Gyermeknéptánccsoportot tanítottam közben és táncos képzésre jártam, de nagy mellénnyel úgy képzeltem, hogy én az utolsó pillanatig képes leszek ezeket csinálni várandósan is. Sokáig táncoltam, ugráltam, már félidős lehettem, amikor úgy éreztem, hogy óvatosabb kell legyek, jelzett a testem. Ha megint teljes erőbedobással táncoltam, újra jelzett, pihenésre kényszerített. Sokat tanultam ebből. Elengedést is, ami jót tett.

Bár reménykedtem benne, hogy jelen tudok lenni a csoportom bemutatóján, de be kellett látnom, hogy már nem biztos, hogy színpadra tudom kísérni őket harmincadikán. Helyettes tanárt kerestem, aki be tudja fejezni a tanévet és a felkészülést a bemutatóra. Félidő után kezdett nehezemre esni az órák megtartása, kezdtem befelé fordulni, szerettem volna csak a családommal és a várandósságommal foglalkozni. Nehéz volt elfogadni ezt az érzést, így a 33. héten is én tartottam az órát a gyerekeknek. Utána átadtam a stafétát, bár akadt még szervezés és más munka utána is.

Azt "terveztem", hogy harmincadikán megünnepeljük a születésnapom, majd felviszem a csoportot színpadra, utána pedig szépen nyugodtan még aznap szülhetnék is. De a babánk ismét máshogy döntött, korábbra időzítve világrajövetelét.

Tizenkilencedikén mozgalmas hétvége után (még kiolvasztom-kipucolom a hűtőt, átsikálom a cipőtartót, kipakolok onnan, bepakolok oda, még aztismegkellcsinálni...) ruhát osztottam a csoportomnak a fellépésre, cipekedtem. Hazaérve leültem vacsorázni, de sehogy sem volt jó. Keményedett a hasam. Gyakran. Sokáig. Óóó, biztos csak elfáradtam, pihennem kell. Lefeküdtem.

Nem jött álom a szememre, jöttek viszont a keményedések, egyre sűrűbben. Ááá, ez nem lehet az, hiszen a 37. hetet éppen csak aznap töltöttük. Teljesen kizárt, hogy szüljek, egyébként is édesanyám nálunk alszik, így nem lehet szülni... Ráadásul másnap Edinához megyek szülés előtti beszélgetésre. Elaludni továbbra sem tudtam. Fájt. Az órát néztem néha, vagy páromat kérdeztem, mennyi idő telt el...

Na, ebből elég. Hajnal, három óra van már, elegem van, beülök egy kád forró vízbe, és elmúlik minden. Beültem, kellemes, jó érzés. Nevetgélünk párommal. De ezek a komisz kontrakciók nem múlnak. Sőt, katonásan négypercesek lettek a kádban csücsülve.

Neeem, teljesen kizárt, nem lehet, hogy szülök. Most??? Edinát hívom, akárhogy is lesz, nem megyek fel Pestre ma már. Mit csináljak, hogy elmúljanak? Még nem szülhetek. Még voltak feladatok a listámon. Még nem pakoltam helyére babaruhákat. És egyébként is, még éppen-éppen a 37. hét...

Igyak egy pohár bort, és feküdjek le felpolcolt lábbal, jön a válasz, meglátjuk, szóljak. Én engedelmesen felhajtok (két) pohár bort, égbe emelt lábakkal fekszem. Szédülök, jólesik, elszunyókálok. De a kontrakciókra mindig felébredek. Nem baj, még biztos nem szülök, hisz tudok aludni.

Hat órakor ébredek, még mindig jönnek. Kutya fáját, durcás leszek, duzzogok, mint egy gyerek, nem lehet így szülni, anyám itt, meg amúgy is, hogy lesz a csoportom fellépése?!

A nagyobbik ovis, oviba menne, párom elviszi. Én pihenek. Megy az idő, néha felállok, de inkább fekszem vagy ülök, olvasok, hogy eltereljem a gondolataim, mert ma biztos nem szülök. De nem múlik, hiába próbálok nem odafigyelni.

Párom elküldi sétálni a kisebb fiút Anyuval. Jó, hogy mennek, már épp kezdett zavarni a jelenlétük. Elmentek, felkelek, pisilni megyek. Hoppá, egy nyákdugó. Már kétszer szültem, de eddig ilyennel nem is találkoztam. De ezek szerint nem csak tündérmese, és én most mégis, tényleg szülni fogok! Ekkor hiszem csak el, amit ezidáig próbáltam tagadni. Dél van, Edinát hívom, induljon! Jön.

Amint fejben elhagytam a tiltakozást, hadakozást magammal, a szüléssel, rohamosan gyorsul a tempó, fél óra múlva már "elszálltam". Edina egy óra előtt ideér, jó érzés itt tudni, jó érzés a jelenléte. Beszélni már nem tudok hozzá. A kanapén ülök, mélyen vagyok már.

Javasolja, hogy vegyem le a nadrágom. Szinte alig értem, miért is kellene ilyen korán, de leveszem. Kapok forró borogatást a hasamra. Jó! (Ez az első alkalom, hogy engedem, valaki hozzám érjen vajúdás közben.)

Aztán pózváltást javasol, hogy kiférjen a baba... Már baba? Már jön? Tényleg? Ilyen hamar? Akkor térdelek a kanapé előtt, kontrakciók között ráborulok. Első szülésem ahol nem vagyok csendben, hangokat csal elő belőlem most EZ a szülés.

Pukkad a burok, folyik a víz, szép tiszta. A következőre már nyomásinger érkezik. Néhányadiknál érkezik a fejecske, és azonmód követi a test, és a lábacskái még bent, amikor már a hangját hallatja.

Megérkezett! Hihetetlen! Mégis szültem, MA szültem, MA született! Hány óra? 13.30. Átlépek a zsinóron, lefekszem a kanapéra, megkapom. Gyönyörű, illatos, hajas! Tényleg fiú, a harmadik!

Egymásra nézünk párommal. Miron Emil. Nézegetjük, szagolgatom, gyönyörködünk. Könnyek szöknek a szemembe. Ez egy csoda! Újra csoda! Vajon történik velünk még ebben az életben ilyen...?

                                                                                                                                               Györei Kata