Nézd, itt egy gyerek!

2017. július 31-én megszületett a kisfiunk, Huba. 

Szívesen elmesélem hogyan történt:

Reggel elfolyt a magzatvíz és elkezdődtek az összehúzódások. Hívtam Edinát, hogy tudjon róla, de ahogy korábban mondta, éreztem mikor szóljak, hogy induljanak. Délután négyig-ötig bírtam egyedül. Vagyis Robival, a férjemmel. Mert ő szuper volt, masszírozta a derekam, a combom, hordta a vizet, ameddig enni bírtam, addig a kajákat is. 

Aztán felhívtam Edinát már eléggé elfúló hangon, hogy induljanak. Ágival együtt olyan 6-7 körül értek Székesfehérvárra, akkor már eléggé aktív vajúdás volt, a fájások néha összefolytak, látványosan szenvedtem, de még mindig nagyon sokat segített a légzés. Egész nap sikerült "átlélegeznem" az összehúzódásokat, olyan laza torokhangokat fújtam, mint hogy aaaaa.

Csináltak nekem muskotályzsályás fürdőt, az jól esett, de idővel mondtam, hogy vécéznem kell és nem tudok előttük a vízbe bele. Fránya szemérem. Szóval kijöttem. Az nagyon megmaradt, hogy Ági ekkor azt mondta, hogy mehetek a kisszobába, az a pihenő szoba. Vagy a nagyszobába, de ott dolgozni kell. És akkor végigfutott az agyamon, hogy hát ők bábák, itt maradnak reggelig is, ha kell. Pedig én már kezdek kifáradni. úgyhogy irány dolgozni.

Szóval itt már Edina mondta, hogy ne próbáljam kontrollálni a légzésem, adjam át magam a dolognak, engedjek el mindent és hagyjam, hogy történjen. Azt hiszem, itt indult a kitolás. Masszírozták a hátam, a hasam, üvöltgettem. Voltak olyan pillanatok, amikor minden eltűnt körülöttem. Aztán elmúlt a fájás, felnéztem és láttam, ahogy a férjem és a két bába ülnek a szobában türelmesen, megértően és biztatóan. 

Aztán kimentem vécére és Edina akkor már szerintem azt hitte megszülöm a bébit, mert dekubituszt tett az ülőke alá és mondta férjemnek, ha szól, Robi emeljen fel a vécéről. Ettől kezdve már úgy üvöltöttem mint egy állat. Bár utólag azt mondták, hogy nem volt vészes. Bár szerintem az egész lakótelep hallotta, hogy valaki épp szül. De szerencsére nem érdekelt.

Edina mondta, hogy itt az utolsó választási lehetőség: vagy maradok a vécén, vagy bemegyek a szobába. Gondoltam micsoda sztori lenne, hogy a vécén szültem meg a fiamat. Meg kicsinek is éreztem a helyet. Így hát bementünk a szobába, Robi leült a kanapéra, én meg neki háttal a térdeire támaszkodva elé guggoltam. Azt hittem szétpattanok. Vagy elillanok és megszűnök. Aztán 20 percen belül megszületett Huba este 9-kor. Az csuda megkönnyebbülés volt, amikor egyszer csak üres lett a hasam. Robi rögtön feltett a kanapéra és a baba hasamra került. 

Egyre csak mondogattam, nézd, itt egy gyerek, szültem egy gyereket. Magunkra hagytak a bábák, kimentek a konyhába adminisztrálni és néha ránk néztek. Aztán később visszajöttek, hogy akkor lepény, de az már nem fájt, kinyomtam, bár már nem is tudtam hogyan kell nyomni.

Utána zuhanyzás és be az ágyba. Edináék lemérték Hubát, aztán 11 körül elmentek, miután a férjem lelkére kötötték, hogy vacsora nélkül nem hagy elaludni.

Hát így történt. 

Azóta Huba tokát és hurkákat növesztett, gyarapodik, minden nap egyre értelmesebb. Egy csoda.A csodához pedig kellett, hogy higgyek magamban. Ehhez az önbizalmat pedig a bábáktól kaptam.

                                                                                                                                            Békefi Emese