Összesen ötté

Vacsora alatt kezdtem rájönni, hogy ezek a "bekeményedések"eléggé rendszeresek kezdenek lenni, lehet, hogy fájás lesz belőle(?). Lopva az órára nézegettem, hát bizony 10 percenként jönnek...

SMS Edinának: Öhm... honnan is lehet megkülönböztetni a fájást a keményedéstől...?            Válasz: Az idő eldönti.

Egy óra múlva már 5 percenként jöttek. No akkor jöjjön a meleg víz! Lezuhanyoztam, aztán bedugtam a kádat, és folyattam magamra jó meleg vizet, mmmm . Közben F-t (férj) megkértem, hogy vigye ki a mosógépet, hogy esetleg a bábák is odaférjenek, ha úgy alakulna a helyzet. Írtam a szomszédasszonyomnak is, hogy egy lepedőt tegyen azért föl a kanapéjukra, biztos ami tuti,takarót viszünk. 

Előre megbeszéltük, hogyha éjszaka szülök,akkor a fiúk ott alszanak tovább, mert, valószínűleg nem leszek nagyon csendes, és hát az 55 nm az 55 nm.(Azt is beszéltük F-vel, hogy inkább ő se legyen itt.  Igen. Legutóbb M. születésénél a kórházban, annyira nem tudott rám hangolódni, /írhatnám, hogy egymásra, de ilyenkor én "sajnos" csak egyfelé tudok figyelni/ hogy inkább megkértem, menjen ki... Ezért most az lett a megegyezés, hogy inkább csak akkor jöjjön be, ha nagyon szükségem van rá, és szólok.Így biztos lehetett benne, hogy nem lesz kiküldve.Ezt én is el tudtam fogadni végül.)
M. (2 éves) bejött a fürdőbe:"Pancsizuuunt, pancsizuuunt!" F. próbálta lebeszélni, de mondtam, hogy most még jöhet simán.Olyan jó volt cinkosan összemosolyogni; a gyerekeknek inkább még nem mondtunk semmit, fontos volt, hogy aludjanak mielőbb.Szóval egyet még pancsiztunk kettesben , aztán 9-re mindkét srác kidőlt (K, az 5 éves is).

Írtam Edinának, hogy enyhébbek a fájások, de nem ritkulnak.                                                         Írta, hogy akkor ő most lefekszik, próbáljak én is még pihenni, aztán ha kell, hívjam, és indul. (Tudtam, hogy körülbelül 45 perc az út.) 

11-kor már biztos voltam benne, hogy itt már nem lesz visszaút, de mégis csak fél 12-kor telefonáltam, mert... 

Valahogy folyton közbejött valami, főleg az, hogy"jaj vizes a kezem, le kellene törölni, vizes lesz a telefon,hol a törülköző, ó, most már inkább nem tárcsázok, úgyis mindjárt jön a következő fájás..." és így ment el fél óra. Máig sem pontosan értem... Onnan pedig néztük az órát, hogy úúú, mikor érnek már ide...

Ugyanis eléggé begyorsultak a folyamatok, 4 meg 3 percenként kezdtek jönni a fájások, aztán már nem is mertem kérdezni,hogy milyen gyakoriak, nehogy túl kis számot halljak.
(F jegyzetelt szorgalmasan, én csak szóltam, hogy "most".) Amikor mégis vettem a bátorságot (úgy döntöttem, inkább jobb tudni, hol tartok már), F azt mondta (a jegyzeteiből), hogy 10 perc alatt volt már 4 darab is. O-ó...!! (Ez úgy éjfél körül.) 


Gyors telefon Edinának, hogy most mi is fog következni...? Pedig harmadszor szülök, és a szülés szakaszait nagyon felírtam, nagyon megtanultam, de most az az agyrész nem volt elérhető... Mondta, hogy a burokrepedés jön majd. 

Na ezt volt az egyik (másik) legnagyobb élmény látni/megélni. Guggoltam, F mellettem állt, a karjába kapaszkodtam,és az egyik fájásnál pukk! majd egy hatalmas tócsa lett alattam. Szép tiszta, átlátszó. F mondta is utólag, hogy egy pillanatig nem értette, hogy tudtam ilyen gyorsan ilyen sokat pisilni, de aztán elmondtam, hogy mit láthatunk . És hát ez volt az első nekem is, mert mindkét fiúnál volt burokrepesztés és az valahogy... más volt. Nem volt az "enyém".

Na ez volt 0.14-kor. Ekkor megint telefonáltunk, hogy UGYE még nem fog UGYE jönni a kitolás UGYE? :) De Edina megnyugtatott, hogy addigra itt lesznek, és így is lett. 

Körülbelül félkor érkeztek és 45 körül kezdődött a kitolás...

A kitolás, ami az egyetlen dolog volt, amitől féltem. K-val reggel 7-től este 9-ig vajúdtam, akkor jött a repesztés,majd oxitocin, meg minden :-( és a kitoláskor nem volt már elég erőm (that's what he said) így közösen toltuk ki az orvosommal. Akkor ezért nagyon hálás is tudtam lenni. M-vel már csak reggel héttől délig vajúdtam, de akkor meg a kitolásnál egyszerűen nem éreztem azokat a markáns toló fájásokat, mint K-nál. Olyan közepes - konstans fájásokat éreztem, az orvos (ugyanaz) a hasamra tette a kezét, és mondta, hogy ő mikor érzi, hogy jönnek, de hiába. 
Végül én kértem,hogy jöhet a segítség, egyedül nem tudom kinyomni. És most itt voltam a harmadik szülésemnél, tudva, hogy itt nem fognak kézzel segíteni, nekem kell megoldani. De mi van ha megint gyenge leszek? Ha nem érzem a fájásokat? Nekem még sose sikerült, mi lesz, ha most se...?

Előtte még Edina javaslatára a "kanapé előtt térdelő, kanapéra dőlő / támaszkodó, F kezébe kapaszkodó" pozícióból átváltottunk "F kanapén ül, én előtte, háttal neki, guggolok és a hónom alatt tart, hogy a saját testsúlyomat ne kelljen tartanom" helyzetbe. Mennyire fantasztikus ez a póz! És itt kérdeztem meg, nem túl nyugodt tónusban, hogy: Honnanfogomtudnihogymikorkelltoljak?!?! Jött is a válasz: "Pontosan tudni fogod, Linda."

Na most aki engem ismer, tudja, hogy a "normális" reakciója erre Lindának az, hogy "Már honnan tudnám, épp azért kérdezem, mert nem tudom!!" De ez nem volt egy normális pillanat. Sokkal igazibb volt annál. 


És másodperceken belül jött a fájás. Mintegy válaszként. "Itt vagyok." Tudtam. Éreztem. Nem volt szükség semmi segítségre. Toltam, toltam, toltam, toltam. Fájt és jó volt. Az utamon voltam. A helyemen voltam. Szültem.

'53-kor felébredt M, (merthogy hol lett volna arra idő, 
hogy F átvigye őket a szomszédba... :). F átment, 2 perc alatt visszaaltatta, és mire visszaért, Noémi már az ölemben volt. 


Pár órával később mondta Edina, hogy nagyon profin időzítettem a hívásukat. Hát... szerintem azért annyira nem... -válaszoltam... Egy fél órácskával hamarabb jobb lett volna. "Hidd el, hogy ennek valamiért így kellett lennie" -mondta. És már tudtam is.  


Annyira jó volt CSAK kettesben átélni mindezt, és F. annyira stabilan állt mellettem, ️átvitt meg szó szerinti értelemben is :) Egyszer sem parázott, hogy mi lesz, nem mondta, hogy miért nem telefonáltam előbb, nem kérdezte, hogy nem kellene-e már hogy itt legyenek a bábák, hanem csak ott volt, jelen volt, törölgetett utánam, jegyzetelt, tartott engem, "segített" levegőt venni. Eggyé váltunk.

Majd hárommá. Összesen ötté. Köszönöm.

                                                                                                                                 Portik-Bakai Melinda