SÁ

A szülésem története

Július 10-én, csütörtök hajnali fél 4-kor arra ébredtem, hogy menstruációs jellegű fájdalmam van, és ahogy olyankor is lenni szokott, mentem a WC-re, amit nagyon jó jelnek tekintettem. Megörültem, hogy ez most már biztosan AZ, és izgatottam feküdtem vissza aludni, hogy vajon mikor ébreszt fel újra egy jósló fájás. Reggel 9 körül kicsit csalódottan keltem fel, mert azóta nem történt semmi. De azért éreztem, hogy most már biztosan nincs sok hátra. Körülnéztem a lakásban és belém hasított, hogy "Úr Isten! Az én kisbabám nem születhet ilyen rendetlenségbe és piszokba!" Valóban már régen volt takarítva és úgy gondoltam, ha megszületik a baba, akkor egy darabig megint nem lesz, így hát nem volt mese, reggeli után nekiláttam a takarításnak. Kellemesen sütött a nap, betettem a kedvenc zenéimet és boldogan vágtam bele a munkába. Közben feltűnt, hogy mintha megint éreznék görcsös alhasi fájdalmat, ettől aztán még boldogabban takarítottam. Később egyértelművé vált számomra, hogy ezek bizony már a szüléshez vezető fájdalmak. Dél körül felhívtam Edinát, hogy elújságoljam neki a fejleményeket és megkérdezzem a véleményét. Ő megerősített benne, hogy bizony ebből szülés lesz. Nem tudni pontosan mikor, csak pár óra vagy akár pár nap, de ezek már jósló fájások, ez már tényleg AZ! A nap folyamán, takarítás közben teljesen rendszertelen időközönként, de folyamatosan jöttek ezek a fájások, ráadásul egyre erősebben. Volt, hogy egy-két óra is eltelt kettő között, de volt, hogy öt percen belül jött kettő. Néha már meg kellett álljak nekitámaszkodni valaminek, vagy le kellett ülnöm, olyan erősek voltak. Én azonban csak takarítottam tovább, míg végre délután hat órára, mikor a párom hazaért, minden csillogott-villogott. Elújságoltam neki, hogy állunk, mire persze ő is nagyon izgatott lett. Leültünk bevacsorázni a túrós csuszát, amit készítettem - én két adagot is ettem - mondván, lehet, hogy kelleni fog az energia éjszakára. Közben már annyira besűrűsödtek a fájások, hogy megkértem őt, kezdje el írni az időközöket. Két óra lefolyása alatt még nem állt be semmi rendszer, négy, öt, tizenegy, tizenhárom percenként jelentkeztek a kontrakciók, de egyre hosszabbak és intenzívebbek voltak. Tízkor felhívtuk Edinát, hogy mi legyen, ő azt mondta, akkor jönnek ki, amikor én úgy érzem, szükségem van rájuk, ez nem a fájások sűrűségétől vagy rendszerességétől függ. Én hosszú szülésre számítottam, mert mindenhol azt mondták az első általában a leghosszabb és legnehezebb, ráadásul kórházba is csak akkor szoktak elindulni, ha már legalább két órája rendszeres öt perces fájások vannak, és még általában akkor is bőven van hátra a szülésből. Szóval úgy éreztem várjunk még, bár már piszkosul fájt. Készítettem magamnak egy jó meleg fürdőt, beraktam a kedvenc Sade albumomat, a párom meggyújtotta nekem a gyertyákat és beültem a kádba. Nagyon jól esett a meleg víz, korábban fejfájás elmulasztására is alkalmaztam a forró fürdőt, és nekem mindig bevált fájdalomcsillapításra. Egy darabig "jól" is éreztem magam a kádban, de idővel kezdett kényelmetlen lenni a fekvő pozíció, ahogy a kontrakciók erősödtek. Azt éreztem, ki kell szállnom a kádból. Nem jutottam messze, a WC volt a következő állomás. Jól esett a helyzetváltoztatás és főleg az ülés. A kontrakciók közben segített, ha széttárt lábakkal a combomra támaszkodva előre dőltem. Azt hiszem, itt talán már hangot is adtam a fájdalmamnak. Az időérzékemet lassan elvesztettem és kezdtem egyre inkább befelé fordulni, a külvilág pedig, mint valami másik valóság eltávolodott. A párom jött-ment, gondolom írta továbbra is a fájások gyakoriságát, talán néha kérdezett is valamit, de már nem-igen tudtam rá figyelni. Többszöri kérdésére, hogy hívjuk-e a bábákat, csak annyit tudtam mondani: nem tudom. Nem tudtam már semmi külső ingerre figyelni, reagálni, főleg nem döntést hozni, nem létezett más, csak az én belső világom. Próbáltam a fájásokat örömmel fogadni és megélni, nem pedig túlélni őket, azt mondták az segít. Arra még emlékszem, hogy a párom telefonál Edinának és kéri, hogy induljanak el, mert már eléggé "kész" vagyok, bár nem állt be semmi rendszer a fájások gyakoriságában. Én továbbra is a WC-n vajúdtam, mikor megérkezett Edina és Ági. Megörültem nekik, nagyon jól esett a női jelenlét. Azt éreztem, és láttam a szemükben, ahogy rám néztek, hogy pontosan tudják, min megyek keresztül, és nem sajnálat, hanem együttérzés sugárzott belőlük. Amint meghozták az első forró vizes muskotályzsályás borogatást az alhasamra, hihetetlenül megkönnyebbültem és rögtön arra gondoltam, miért is nem hívtuk őket már réges-rég. Legközelebb nem követjük el ezt a hibát. A borogatásnak nagyon kellemes enyhítő hatása volt, nem is akartam megválni tőle egészen a kitolás kezdetéig. Ezen felül, valamelyikük szinte végig masszírozta a derekamat, ami szintén rendkívül jól esett. A párom itt egy kis időre kiesett a képből, nem emlékszem rá, hogy ő is ott lett volna a fürdőszobában, gondolom kicsit a háttérbe vonult, hagyta érvényesülni a bábákat. Még mindig a WC-na vajúdtam, amikor egyszer csak egész más jellegű fájdalmat éreztem, azt éreztem, hogy nyomni kell és közben öklendeztem is. Minden izmom megfeszült és préselt kifelé. Ezzel egy időben valami loccsant is a WC-ben, valószínűleg ekkor repedt meg a magzatburok, de nem a baba fejénél, hanem feljebb, mert nem egy adagban folyt ki az összes magzatvíz, hanem szakaszosan, a további fájások alatt. Meglepődtem. Kérdeztem Edinát, hogy lehetséges-e, hogy ilyen hamar eljutunk a kitolási szakhoz. Az volt a furcsa, hogy utána visszatértek a már korábbról ismert méhösszehúzódások és néha-néha jött egy ilyen tolási inger. Én úgy képzeltem, hogy teljesen egyértelműen elkülönül a kettő, hogy érezni fogom, mikor kezdődik a kitolás, de nem így lett, nálam valahogy összefolyt még a vajúdással. Edina azt mondta, csak akkor toljak, ha nem tudok mást csinálni, hogy az olyan erős késztetés, hogy annak nem lehet ellenállni, nem lehet kérdés, hogy toljak-e. Ettől függetlenül a kontrakciókkal váltakozva nekem jöttek ezek az öklendezős tolási ingerek. Néha próbáltam visszatartani, hogy rájöjjek ez már tényleg a kitolási szakasz-e, de többnyire nem sikerült.

Mivel már régóta ültem a WC-n a bábák megkérdezték nem esne-e jól helyzetet változtatni, esetleg bemenni a hálószobába. Jó ötletnek tartottam, bár nem tudtam, hogy fogok tudni én onnan felkászálódni. Végül valahogy bevánszorogtam a hálószobába, ahová bevitték és az ágy mellé tették a szülőszéket is. Jól esett a mozgás és a helyzetváltoztatás. A hálószobában a földön térdelve vajúdtam, a mellkasommal és a karjaimmal az ágyra támaszkodva. Ez a rész erősen megmaradt bennem, mert a párom itt velem volt és együtt csináltuk. Emlékszem, hogy velem szemben feküdt az ágyon és bíztatott, hogy tartsak ki. Tartotta bennem a lelket és bátorított. Közben én meg minden erőmmel szorítottam a kezeit, csoda, hogy nem törtem össze őket. Itt már egyre többször éreztem azt, hogy tolnom kell, de meglepett, hogy már ilyen hamar. Viszont még mindig igényeltem a forró muskotályzsályás borogatást, amit akkor általában már nem szoktak kívánni a szülő nők.

Edina egyszer csak azt mondta, hogy amikor tolok, folyik belőlem egy kis vér, aminek nem kellene. Ennek az lehet az oka, hogy még nem tűnt el teljesen a méhszáj, vagy kicsit beödémásodott a hüvely fala, a baba feje pedig nyomul előre. Viszont addig nem fog tudni kibújni, amíg valami akadály van előtte. Hogy megbizonyosodjunk erről, megvizsgált a kezével. Ez nem volt túl kellemes, de szólt is előre, hogy nem lesz az. És valóban, még tapintható volt a méhszáj egy kis része, ami a baba fejének az útjában állt. A szoba hangulata erősen megmaradt bennem, félhomály volt, amiben felerősödött a fal narancssárga színe, fülledt a levegő, az egész olyan bensőséges volt. Kintről még mindig a kedvenc Sade albumom hallatszott. Nem figyeltem a zenét, de néha feltűnt, hogy jó régóta ugyanaz megy. Edina mindig halkan, nyugodtan és tagoltan beszélt hozzám. Mindig szólt előre, ha hozzám ért, és mondta hol számítsak az érintésére, így semmi nem ért meglepetésként. A belső vizsgálat után azt mondta, úgy lehet eltűntetni a megmaradt méhszájat, ha lefekszem az ágyra és hanyatt, majd az egyik, aztán a másik oldalamon is vajúdok egy darabig, így a baba fejének a súlya mindig máshová nehezedik, és ki tudja tágítani, el tudja tüntetni a maradék méhszájat. Előre figyelmeztetett, hogy ez kellemetlen lesz. Hát igaza is volt, háton és oldalt fekve vajúdni kegyetlen dolog, sokkal intenzívebb a fájdalom és tehetetlenebb az ember. De úgy álltam hozzá, hogy most ez a feladat, ezt kell csinálni, hogy haladjon a szülés. Itt már biztos, hogy ordítottam és nyögtem a kontrakciók alatt. Oldalt fekve, a mi ágyunk mellé már bekészített babaágy rácsaiba kapaszkodtam, csak úgy bírtam elviselni a fájdalmat, ha közben minden erőmből markoltam valamit. Valamikor ekkortájt jött a gondolat, hogy én ezt a büdös életben soha többé nem akarom végig csinálni, de számítottam ilyesmire, mert a felkészítőkön mondták, hogy ilyet szoktak érezni a szülő nők. Halálfélelmem viszont nem volt, sőt végig a legnagyobb biztonságban éreztem magam, úgy éreztem a lehető legjobb kezek között vagyok és a lehető legjobb helyen. Az egész szülés számomra egy élet feladat volt, egy komoly kihívás, aminek meg akarok felelni. Káromkodás viszont nem csak gondolati szinten fogalmazódott meg bennem, hanem ki is jött a számon. Később Edina mondta, hogy ez neki nagyon tetszett, mert ezen látszik, hogy a vajúdó valóban elengedi és biztonságban érzi magát, hiszen még ezt is megengedheti magának. A brutálisan erős és fájdalmas kontrakciók között sikerült elaludnom. Korábban hallottam ezt mástól is, de teljesen abszurdan hangzott, hogy lehet aludni a fájások között. És tényleg! Ilyenkor ez az egy-egy perc pihenés is rengeteget számít. Egy idő után, mikor épp háton vajúdtam, Edina kérte, hogy megvizsgálhasson, mert elmúlt a vérzés, és meg akarta nézni, eltűnt-e a méhszáj. Egy kontrakció közben kellett, hogy benyúljon, ami nem volt túl kellemes, viszont mosolyogva tudatta, hogy eltűnt az akadály a baba fejének az útjából, jó úton haladtunk. Továbbra is az ágyon fekve vajúdtam.

Mikor már egy ideje - fogalmam sincs mennyi ideje - vajúdtam így épp oldalt fekve, a rácsos ágyba kapaszkodva, Edina megkért, hogy a következő kontrakció közben emeljem fel a felső lábamat, hogy meg tudja nézni a gátam milyen állapotban van. Ez elsőre teljesen kivitelezhetetlennek tűnt számomra, hogy én a fájás alatt bármilyen kontrollált mozgást végezzek, de aztán valahogy mégis sikerült. Legnagyobb megdöbbenésemre, azt mondta, hogy már látja a baba fejét, készüljek fel, szülni fogok. Teljesen hihetetlen volt, hogy eljött ez a pillanat. Már csak azért is, mert én hosszú, akár egy-két órás kitolásra voltam felkészülve. De úgy tűnik, az én babám nagyon nyomult előre és alig várta, hogy végre kibújjon, mert miután eltűnt a méhszáj, rövid időn belül már megjelent a fejecskéje a nyílásban. Én még próbáltam felfogni, hogy jön a fejecske, mikor Edina nekem szegezte a következő kérdést: "Ági, hol akarsz szülni? Az ágyon fekve?" Nem! - mondtam én. "Mert ha nem, akkor most kellene helyzetet változtatni." Én a szülőszéken akartam szülni, de fogalmam sem volt, hogy kelek fel az ágyból és jutok el a tőlem kb. egy méterre lévő székhez. Nagy nehezen, minden erőmet összeszedve sikerült feltápászkodnom, és felültem a szülőszékre. Itt már elég gyorsan jöttek a tolófájások. A párom ismét megjelent a szobában, Edina behívta őt is. Mögöttem helyezkedett el az ágyon, így én tudtam a combjába kapaszkodni és minden tolófájásnál teljes erőmből belemarkoltam és toltam föl magam. Elképesztő elementáris erő van a szülés ezen szakaszában! Nem lehet nem csinálni, vagy ellenállni neki, viszi magával az embert. Össze sem lehet hasonlítani azzal az erővel, amit az ember a saját akaratából ki tud fejteni, nagyságrendekkel intenzívebb, aki nem éli át, el sem tudja képzelni milyen. Nem hasonlítható semmihez. Jöttek a kontrakciók és én együttműködtem velük. Edina mondta, hogy itt van a fejecskéje, már egészen a nyílásban, de szinte nem is bírtam felfogni. Kérdezte, hogy meg akarom-e érinteni. Fel sem merült bennem, hogy ezt is lehet. Végül megfogta a kezem és hozzáérintette a babám fejéhez. Meleg volt, síkos és puha. Éreztem rajta a kis hajszálakat. Soha nem fogom elfelejteni ezt az érzést! Ez adott egy kis lendületet, belátható közelségbe került, hogy végre a karomba vehetem a kicsikémet. Edina folyamatosan, minden fájás után nézett szívhangot a kis hallgató készülékével, és végig minden rendben volt. Most viszont, mikor már egészen lent volt a baba, kicsit lelassult a szívecskéje, én is hallottam, hogy ez nem az a gyors lüktetés, amit megszoktam a CTG-ről. Igazából nem tudom, hogy a lelassult szívhang vagy a fejecske megfogása volt-e előbb, kicsit összefolynak az események. Mindenesetre Edina azt mondta, hogy nyomjak bátran. Ezt először nem értettem, mert korábban arról volt szó, hogy csak akkor szabad nyomni, ha ellenállhatatlan a késztetés. Ezért vártam a következő tolófájást. Közben azt kiabáltam, hogy "Hol van már az a k...t kontrakció? Jöjjön már! Akarom a következőt!" Most rettentő hosszúnak tűnt a pihenő a két fájás között. Aztán valahogy rájöttem, hogy Edina azt kéri, akkor is nyomjak, ha nincs kontrakció, mert jó lenne, ha a baba mielőbb kibújna, úgyhogy nyomtam, ahogy az erőmből kifért. Itt szembesültem vele, hogy ezt egy lapon sem lehet említeni a méhösszehúzódások erejével, azok összehasonlíthatatlanul intenzívebbek. De azért én nyomtam, igyekeztem minden maradék erőmet beleadni és közben kontrakciókért könyörögtem káromkodások közepette. Érdekes volt, hogy a fájdalmat nem a gátamnál éreztem, hanem feljebb égett és csípett nagyon. Ági gyorsan be is olajozta, hogy enyhítsen rajta. A következő kontrakcióval nem jött ki teljesen a pici feje, csak félig. Ekkor is próbáltam nyomni magamtól, de várni kellett még egyet, hogy teljesen kibújjon. Edina mondta is, hogy kint van a feje. Még egy tolófájás és kibújt egészen. Furcsa, semmihez sem fogható érzés volt, mikor kibuggyant belőlem. Felemelték. Soha nem fogom elfelejteni, mikor először megpillantottam. Ici-pici volt, nyálkás és tündéri! Nagyon fáradtnak tűnt. Még csukva volt a szeme és pihegett. A fejecskéje egészen el volt csúcsosodva, még a kis szemecskéi is felfelé íveltek. Pihegett és szuszogott, szép rózsaszín színe volt. Csak néztem őt és mosolyogtam, nekem mintha megállt volna az idő, pedig az események felpörögtek. A köldökzsinór egyszer a nyakára volt tekeredve, ami nem jelent problémát, gyorsan le is szedték róla, viszont furcsa módon egyáltalán nem pulzált, teljesen petyhüdt volt. Valószínűleg elszorította a vállacskájával, amikor még szorult helyzetben volt a szülőcsatornában és ez okozhatta a lelassult szívhangot is. Szerencsére nem volt ok aggodalomra, mert lélegzett és szép rózsaszín színe volt. Az oxigénhiányos babák pedig bekékülnek, belilulnak, mire megszületnek. A bábák viszont szerették volna, ha mielőbb felsír, és nem csak szuszog, mondván az a biztos. De ő csak szuszogott, pihegett, mintha azt akarta volna mondani: "Jól van na, várjatok egy kicsit, mindjárt megérkezem közétek, csak adjatok még egy kis időt!" Kis tanakodás után a bábák úgy döntöttek, fújnak egy kis oxigént az orrocskája alá, hogy mielőbb teljesen magához térjen és felsírjon. Én mindeközben csak néztem őt és mosolyogtam, hogy megszületett a kisbabám, nem tértem magamhoz a csodálattól. A párom viszont aktívan részt vett ebben a szakaszban, köszöntötte a babánkat és hosszasan bíztatta, hogy térjen magához. Aztán egyszer csak felsírt, de nem fájdalmasan, hanem panaszosan. Gyorsan bebugyolálták egy tetra kifogóba és egy plédbe és a fejébe nyomták a kis kék felhőcskés sapkáját. Kiderült, hogy viszonylag nagy mennyiségű mekóniumot - magzatszurkot - is ürített a születése közben, ezért még egy gyors popsi törlés is dukált mielőtt odaadták nekem.

Edina mondta, hogy feküdjek le az ágyra, mert erősen vérzek. Kiderült, hogy az egyik kisajkam berepedt, ez volt az a szörnyű, égető érzés, és az nagyon tud vérezni, mert telis tele van hajszálerekkel. Ebből persze már nem éreztem semmit. Feküdtem hanyatt az ágyon és a mellkasomra fektettem újszülött kislányomat, aki panaszos sírással elmesélte nekünk micsoda megpróbáltatásokon ment keresztül. Gyönyörű sötétkék szemei voltak, a tekintete pedig leírhatatlan! Talán furán hangzik, de én mély bölcsességet láttam benne, az látszott rajta, hogy még egységben és harmóniában van a mindenséggel. Megpróbáltam rögtön mellre tenni, de még nem érdekelte a dolog, még túl sok újdonság volt körülötte, ami lekötötte a figyelmét. Hihetetlenül éber volt, figyelmes és kíváncsi. Én néztem őt, ő nézett engem, és megszűnt az idő. Olyannyira, hogy a méhlepényről én meg is feledkeztem. Ági kérdezte, hogy nem akarom-e esetleg azt is megszülni. Visszakérdeztem, hogy máris? Aztán kiderült, hogy a babám születés óta már egy óra eltelt és nekem fel sem tűnt. "De hát nem érzek semmiféle méhösszehúzódást, hogyan fog az így leválni?"- kérdeztem. Mondták, hogy az már régen levált, csak valahogy ki kéne onnan bentről jönnie, ha leguggolnék, az valószínűleg megoldaná a dolgot. Ezért aztán áttettük a kicsikét az apukája mellkasára, így ők is elkezdhettek egymásba szerelmesedni.

Miután felálltam az ágyból, azonnal éreztem, hogy nyomni kell. Leguggoltam és pillanatok alatt kint volt a lepény. Furán nézett ki, egy nagy vörös húsdarab volt egy lebernyeggel. Edina alaposan megvizsgálta és megpróbálta kiteregetni nekem a burkot, hogy lássam, miben élte az életét az elmúlt kilenc hónapban az én kis tündérem. Aztán kisegítettek a fürdőszobába, hogy kicsit megmossam az alvázamat és belebújjak egy óriási betéttel bélelt bugyiba.

Visszafeküdtem az ágyba, ahol apa és lánya már egymásba gabalyodtak. Edina és Ági készítettek nekünk reggelit és oda is hozták nekünk az ágyba. Segítettek nekem újra átvenni a picikét és most már sikerült mellre tenni őt, bár én úgy éreztem össze-vissza bénázok a pozíciókkal. Ő nagyon ügyesen rákapott a mellbimbóra és elkezdte szívni azt. Nagyon furcsa, erőteljes érzés volt, picit szinte kellemetlen, de hihetetlenül bensőséges. A bábák ott hagytak minket hármasban és kimentek az étkezőasztalhoz elintézni a papírmunkát. Miután mindent elrendeztek és letelt a két-három órás szülés utáni megfigyelési idő, elindultak és mi már hármasban maradtunk otthon. Egész nap az ágyban feküdtünk, kint esett az eső, de nálunk fülledt meleg volt. Csodálatosan telt a nap újszülött kisbabánkkal. Én a szüléstől, a fáradtságtól és a boldogságtól egyszerre másnapos mámorban úsztam. Egész nap bőrkontaktusban voltunk, a manócska vagy rajtam feküdt és szopizott, vagy apukája mellkasán pihent. Ez volt életem egyik legizgalmasabb és legboldogabb napja.

Ági