Tavasz tündér
Itt add meg az alcímet
Kitűztük az esküvőnk dátumát (hat héttel későbbre), és még aznap szabad utat kapott a babánk, aki a felhő széléről boldogan ugrott a pocakomba. Azonnal.
A babavárás kilenc hónapja aktívan telt, sok kirándulással, biciklizéssel, osztrák magashegyi túrázással nászútként. Nem éreztem magam semmiben sem korlátozva, csak picit többet kellett pihennem. Na jó, sokkal többet.
Hogyan jutottunk el az otthonszülésig? A tb-t mint olyat szerencsére csak fizetjük, az ellátást nem kell igénybe vennünk. A megelőzésben hiszek, és szükség esetén gyógynövényes vagy alternatív kezelésekben. A férjemmel Hollandiában ismerkedtünk meg, ahol ugye arra tekintenek furán, aki egészségesen kórházban szeretne szülni, nem arra, aki otthon.
Magyar valóság, kisváros, kórház, szülőszoba-látogatás, szülésfelkészítő... Megnéztük, meghallgattuk, kijöttünk. Rémülten tekintgetek a páromra, hogy na, mi a véleményed!? "Annyira nem is szörnyű, mint az sz-i SZTK, szerintem teljesen rendben volt." Kavarognak a gondolatok a fejemben, hogy lehet, én leszek az első nő, akiben belül fog felnőni a gyerek, de én aztán ide tuti nem jövök szülni.
Gondolkodik, gondolkodik, eszébe jut Hollandia... Védőnő szerint Magyarországon nem lehet otthon szülni. (Említettem már, hogy kisváros!?) Hát én inkább visszamegyek Hollandiába, de itt aztán nem!
Internet, keresgélés, hoppá, még is lehet. Infoest, Edina, hazafelé a kocsiban, hangos szívdobogás... "Szerinted?" "Engem meggyőzött!" Győőőőzelem! Igen, ez kell nekünk, ez a mi utunk.
Infohét, hétfő, ismét Edina, aki elmondja, hogy beszéljünk több bábával is, nézzük meg, ki szimpatikus, kivel tudnánk a leginkább együttműködni.
Szerda, ismét Edina. Hazafelé a kocsiban meghozzuk a döntést, hogy nekünk nem kell jobb, nem kell más, nekünk pont ő kell, ő lesz a legjobb. Kaptunk tőle kölcsön könyveket, mindent elolvastunk, amit csak lehet. Úgy éreztem, gyors szülés lesz, tudni akartam mindent, ha esetleg nem érne oda senki.
Jósló fájásokkal egyetlen egyszer találkoztam, a 34. hét környékén. Aznap feszültségből akadt bőven a munkahelyemen. Este kb. ötpercenkénti fájások jelentkeztek. Kértem a babámat, hogy még maradjon bent, még nőnie kell, és nagyon szeretném, ha itthon születhetne, háborítatlanul, ami csak a betöltött 37. hét után lehetséges. Megígértem, hogy többet nem teszem ki magunkat ilyen feszültségnek. Ekkor határoztam el, hogy maximum a 36. hétig dolgozom.
A 38. héten biztos voltam benne, hogy mindjárt szülök. A kilenc hónap kiegyensúlyozott boldogság után akkor jött ki belőlem minden hiszti. "Nincs még nálunk a szülőmedence, én így aztán nem szülök, én csak vízben tudok szülni" stb. Aztán néhány nap után elmúlt a feszültség, meg lett a medence... és nem történt semmi.
Betöltöttük a 40. hetet is, de még mindig pont jó volt a babócának a pocakomban, esze ágában sem volt elindulni kifelé. Kirándulás, nagy séták, napi két szeretkezés, csípős ételek... de neki bent volt jó. Rokonok, barátok folyamatos telefonhívásai: "Na, szülsz már?", "Szerinted, akkor felvenném a telefont?". (Következő babánál nem áruljuk el senkinek a pontos dátumot, biztos, ami biztos.)
40+3 napnál az egyéb praktikák mellett kirándulás, dombról fel, dombról, le két-három órás séta. 40+4 napnál aktuális CTG + áramlásvizsgálat. C2000, szuper... (Egész várandósság során csak magánorvoshoz jártam, nem voltam hozzászokva a magyar egészségügy valóságához.) Saját orvosom helyett az ügyeleteshez mentem ekkor. CTG rendben, baba rendben, de be KELL feküdni holnap a kórházba. Nekem? Kórházba? Nem vagyok én beteg! (És amúgy is rettegek a kórháztól.) Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy kikérdezzem az orvost, hogy babával és velem is minden rendben. Kiléptem a rendelőből, patakokban folytak a könnyeim.
Hazafelé felhívtam a bábámat teljesen kétségbeesve, hogy akkor most mi lesz. "Mit mondtak, miért kell befeküdni?" Hááát, ez az, mert CSAK, nincs indoklás. Edina szokás szerint megnyugtatott, hogy szerinte minden rendben, de azért küldjem át a CTG eredményét. Minden tökéletes, ahogy eddig végig a kezdetektől fogva. Másnap irány Budapest, CTG-készülék bérlése. Újra nyugalom, babácska szívdobogását hallgatjuk Apával simogatva a pocaklakót. Még hangfelvételt is készítettünk róla, egyszer majd vele is meghallgatjuk.
Szerda este, csütörtökön már egy hete "késik" a baba... Apával beszélgetünk, vajon mi lehet az oka, hogy még mindig nem akar kibújni. Kérdezgetjük őt, beszélgetünk hozzá, hogy ha ő is úgy gondolja, akkor most már kibújhatna. Egy ideje már minden este úgy fekszünk le, hogy lehet, ez az utolsó szeretkezés baba előtt. Fáradt vagyok nagyon, elmaradt a délutáni szundi (ami egy ideje kihagyhatatlan része a napnak), megbeszéljük, hogy na, akkor majd reggel. Nem tudok elaludni, szüléstörténeteket olvasgatok... 0.30-kor jön az első fájás, amelyet követ a többi:
0.36, 0.42, 0.53, 0.57, 1.02, 1.06... Közben mosogatógépet kipakol, bepakol, rendet rak, mert ugye, ha jönnek a bábák, hogy néz már ki. Áhhh, ez még nem is rendszeres. Egyébként is a szülés nem így kezdődik, hol vannak a 20 meg 10 perces fájások!? Ez biztos csak valami mókázás lehet, ez nem így kezdődik. Szerelmemet hagyom pihenni, mert hát szegényt ne ébresszem fel, lehet egész éjjel virrasztania kéne utána mellettem. (Utólag belegondolva, normális vagyok? Lehet, nem...)
1.10, 1.13, 1.14, 1.16, 1.19 Mhhh, mintha mégis kezdene rendszeres lenni. Apát felébresztem. "Szerintem szülünk." Nagy vigyor az arcán. Elkezdi a medencét összerakni. Majdnem összejött...
1.21, 1.23, 1.25, 1.27, 1.30, 1.33, 1.36, 1.38, 1.41, 1.43, 1.45: "Nem érdekel a medence, hagyj mindent, kellesz!" "Jó, csak..." "Nem érdekel, kellesz!" (Talán a vízről mondhatott valamit, meg hogy állításom szerint én csak vízben tudok szülni, de hát ez akkor pont nem jutott eszembe.)
1.48, 1.49, 1.51, 1.54, 1.57, 1.59, 2.01, 2.02, 2.04, 2.06: Beülök egy kád vízbe, jönnek szép szabályos kétpercenként a fájások: 2.09, 2.13, 2.17, 2.20, 2.23, 2.25, 2.27, 2.30, 2.32, 2.34. Edinának telefon, férjem kérdezi, akarok-e vele beszélni. Hát én most pont senkivel nem szeretnék beszélni a pocaklakón kívül. Fájásszünet, jó add mégis a telefont. Edina kedvesen érdeklődik, hogy hogyan vagyok. Kétpercenkénti fájások, mint aki éppen szül. "És milyen hosszúak a fájások?" Nekem erről épp pont halvány fogalmam sincsen. Kibírhatóak, nem túl hosszúak. "Rendben, akkor szóljatok, ha induljak." Elgondolkodom, akkor még biztos van időnk, ha Edina szerint nem kell sietni...
Innentől már nem jegyzeteljük a fájásokat. Szerintem maximum egy óra telhet el, amikor már követelem, hogy most azonnal legyen itt Edina, de vigyázzon az úton, mert felénk sok a vad a rengeteg erdő miatt! Elemezgetem magamban, hogy akkor ez még a szociális szakasz lehet!? (Két óra autóút választ "csak" el minket egymástól.)
A bába javasolja, hogy igyak egy pohár bort, az segít ellazulni... nekem erről az ötletről az jut eszembe, hogy szerintem köszönöm, de inkább megyek hányni. Itt már nem kérdezi Apa, hogy akarok-e beszélni Edinával, ordítok a nagyjából egybefüggő fájásoktól. Szülés előtt aggódtam, hogy nehogy kihívja valaki a rendőröket, ha hangos leszek (panelban lakunk). Itt már meggyőződésem volt, hogyha bárki idejön és zavarni mer, jól elküldöm a fenébe, igazán mindegy nekem, hogy van-e egyenruhája, vagy sem.
A telefonhívástól a bába érkezéséig nagyjából ötpercenként kérdezgetem, hogy mikor ér már ide Edina. Talán fel is hívja őt Apa telefonon... Elég idegesítő lehettem. Végig simogatni kellett a derekamat, és sehová nem engedtem el a szerelmemet mellőlünk. "Mindenki ott szüljön, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát!" Nekem meggyőződésem volt, hogy mellette, az ő karjaiban, az ő simogató kezei között vagyunk a legeslegjobb helyen, sőt, ez az egyetlen hely, ahol jelenleg lehetünk.
Sokat csengett vissza egy másik mondat is a gondolataimban a Birth Day című filmből, amelyet a szülés előtti héten fordítottam, így jó néhányszor végighallgattam: "A test, amely létrehozta ezt a babát, képes megszülni is!" Ez mindig segített átlendülni a holtponton.
A hajnal első sugaraival megérkezett Edina is! Végre megnyugodtam, hogy akkor most már kibújhat a baba. Kérte, hogy had vizsgáljon meg. Fürdőből nagy nehezen be a szobába. Ekkor lepődtem meg, hogy épp kel fel a nap.
Ekkorra már teljesen kitágultam, csak volt egy kis pereme a méhszájnak. Ki kell bírni egy fájást egyik oldalt, egy fájást másik oldalt, egy fájást háton. Na, háton nem ment... de szerencsére pár egyik oldalt, másik oldalt után eltűnt a perem is, lehet nyomni... de a babácska csak nem jött. Nyomtam négykézláb, felállva, egyik lábamat feltéve, de nem jött.
Tudtam, hogy a nyakán van a zsinór, ezért "teknősbékázik". Beszéltem hozzá, amikor csak tudtam, hogy nagyon jól csinálja, ez az, gyerünk, csak gyere már ki! Edina minden egyes kontrakciónál ellenőrizte a szívhangot, minden rendben volt. Aztán jött egy lassultabb szívhang, pici pánik... szerencsére gyors pozícióváltás eredményeképp a következő fájás után már minden ismét rendben volt.
Csengetés. Ideges lettem és közöltem, hogy nem érdekel, ki az, kint marad. Edina mondta, hogy jó, de Ági ért ide. (Én még abban a tudatban voltam, hogy Edina egyedül jön, hiszen annyian szülnek épp, hogy nincs más bába, aki jönni tudna.)
Edina kérte Ágit, hogy vegye elő a gátmetsző ollót, azt hiszem, ettől úgy bepánikoltam, hogy két percen belül, reggel nyolc óra után nem sokkal kibújt pici tavasztündérünk, Villő baba. Gyönyörű, nyugodt csöppség. Körbenézett, hogy hová érkezett, majd mikor mindent rendben talált, vett egy nagy, mély lélegzetet. Nem sírt egyáltalán. Edina próbálta szóra bírni, amelyre némi dörzsölgetés után, egy pici kiscica-nyekergéssel válaszolt.
Összebújva, Apa karjaiban élveztük ezt a varázslatos pillanatot. Senki sem sürgetett. A bábák háttérbe vonulva, halkan voltak részesei a csodának, egy új család születésének. Azt hiszem még a szülés napján mondtam, hogy ez így rendben, jöhet a kistesó!
Azóta már kilenc boldog, mosollyal teli hónap telt el. Ezalatt rájöttem, hogy az otthonszülés, az infohét, Edina gondoskodása egy olyan szülői szemlélettel is gazdagított minket, amelyből azóta is rengeteget merítünk. Természetesnek tekintjük a válaszkész nevelést, boldog kis családként éljük mindennapjainkat. Remélem, hamarosan nagycsaládként is megoszthatom majd veletek a történetünket!
Farkas-Mészáros Melinda