Türelemlecke
Lecke türelemből - Fiam születik...

Előzmények

2 éve, amikor a lányom megszületett, mint elsőszülöttem, bár második gyermekünk volt, a világ legboldogabb emberének éreztem magam, egyrészt mert megadatott Ő, másrészt mert bár "nem úgy sikerült, ahogy terveztük (konkrétan alig történt valami a kérésünk szerint), de annyira nem volt traumatikus". Ezt azóta is így gondolom, hogy annyira nem volt traumatikus, de a szülés utáni évben elég sok minden más megvilágításba került egy más fajta, nem medikális, hanem holisztikus szemléletű baráti körnek hála. Sorra csalódtam, mert rájöttem, hogy az orvos, akinek a kezébe helyeztem magunkat, szép szavakkal, mintha én egyeznék bele, de azért belecsábítgatott a protokoll diktálta beavatkozásokba (burokrepesztés, oxi, fektetés, háton fekve szülés, hasba könyöklés, gátmetszés). Nem haragszom rá, hiszen őt is darálja a rendszer, ha jót akart magának nem tehetett mást (még nem volt szakorvos), de miután ezekre fény derült eldöntöttem, hogy nem akarok újból nála szülni. Erre nem is volt több lehetőségem, mert munkahelyet váltott. De azt is tudtam, hogy a helyi kórházban sem akarok még egyszer szülni, mert egyáltalán nem anyabarát a légkör...

De akkor hol szüljek egy akkor már 2 éves kislánnyal a "tarsolyomban"?

Nem akartam elválni tőle, a mi kapcsolatunknak ez egy neuralgikus pontja, mivel a születése utáni aranyóra elteltével órákon át nem volt velem (az én egészségügyi okaimból), és hiszem, hogy ennek az elválasztásnak köze van az egymáshoz való ragaszkodásunkhoz.

Szóval a helyi kórház kilőve, a lányomtól nem akartam elválni, nem akartam vajúdva órányira lévő kórházakba utazni, és nagyon szerettem volna megtapasztalni a szülés őserejét, amikor békén hagynak szülni. A lányom megszülésében a kitolást már "élveztem", addigra hagytak annyira magamra, hogy el tudtam mélyedni (ebédidő volt a kórházban, megszűnt a bejárkálás a szülőszobára, csak a Férjem-doki-szülésznő szentháromsága volt velem). Meditatív állapot volt, a külvilágot nagyon tompán érzékeltem, csak a lányomhoz beszéltem, biztattam őt, segítettem a szülőcsatornán való áthaladásban. Csodás volt ezt megtapasztalni. Utána tudtam, hogy ezt az érzést legközelebb a kitolás előtt is el akarom érni.

A fiam foganása előtt elküldtem az éterbe egy kérést, miszerint egy olyan kis lelket szeretnék magamba foganni, aki lehetővé tudja nekem tenni a háborítatlan szülést, azaz itthon, nálunk szeretne megszületni, és utána is itthon akar maradni (nem akartam kórházban landolni). A lehívás után egyből beköltözött egy kis lélek. Valahányszor elbizonytalanodtam, hogy sikerülni fog-e itthon szülni, mindig ezzel vigasztaltam magam, hogy de hát a hívásomra jött, akkor ő tényleg itthon akar megszületni. És így is lett. Megegyeztünk mi ketten, és a fiam állta a szavát.


Szülés, itthon...

Már a sokadik "úgysem szülök meg ma sem" napon jártam, terveim szerint már előző héten megszültem. Türelmetlen voltam, pedig még volt néhány nap a kiszámolt terminusból. Úgyhogy aznap délutánra egy frissen szült barátnőmhöz mentem a lányommal hordozási tanácsadásra. 9 napos volt a baba, és azt szerettük volna megtudni, hogy milyen hosszú kendőt válasszanak maguknak.

Náluk kaptam ihletet. Amíg a barátnőm élvezte a belül zsebes kötésem meleg, puha, összebújós érzését, addig bennem egyszer csak tudatosult egy érzet, miszerint megint jóslózom. Igen, de most szeretnék inkább otthon lenni, és ott folytatni eme tevékenységet. Mondtam neki, hogy kicsit fájogatok, elindulnánk haza. Összeszedtem magunkat, beültünk a kocsiba, és beálltunk a délutáni dugóba... Egy élmény volt fájás közben kuplungolni, gázt nyomni, várakozni a pirosnál... De legalább közben figyelhettem az órát, 10 percenként fájt a hasam-derekam. Végre hazaértünk. Mondtam a Férjemnek, hogy fájogatok. Erre ő kapásból elkezdett pakolni, rendet rakni, sőt, még a nappalit is kiporszívózta. Közben meg-megállt, ha erősebb fájás jött, és masszírozta a derekam. Egy idő után elkezdtem tisztulni. Hm... a vécén ülve is élmény volt egy-egy fájást kibírni... Összesen 4x voltam vécén 2 óra alatt. Idő közben felhívtam a bábámat, Edinát, hogy mi a helyzet. Mondta, menjek tusoljak le, és hívjam vissza, milyen eredményt hozott. Letusoltam, nem múltak a fájások. Ekkor 6-7 percesek voltak már, és már meg-megálltam sétálgatás közben. Rettentően bizonytalan voltam, hogy ez most az-e vagy sem. Hívjam-e a bábákat vagy sem. A lányomnál kimaradt ez a klasszikus vajúdás. Aztán úgy döntöttem, hogy áthívom a szomszéd városból Bogit, barátnőmet és dúlámat. Őt könnyebb szívvel zavarom haza, mint a bábákat Pestre, ha mégis téves riasztás történik. A hívást követő 10 percben 2 olyan bivalyerős fájást éreztem, hogy minden bizonytalanságom elszállt, és azonnal hívtam Edinát, hogy induljanak el. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút, éjjel bizony szülünk.

A következő napirendi pont az volt, hogy kitaláljuk a Férjemmel, hogy hol legyen a történések közben a lányunk. Végül arra jutottunk, hogy marad, aztán lesz, ami lesz. A legközelebbi nagyszülő 1 órányira lakik, és különben is hova este, sötétben a gyereket? Barátnők szintén kisgyerekesek, szóval marad. Már az első fájdalmasabb fájások óta mondogattuk neki, hogy anyának fáj a hasa, szeretne kibújni a kistesója.

Megérkezett Bogi, örültem neki, megnyugtatott a jelenléte. A lányom egyből rátapadt (nagyon szereti őt), kérte, hogy ő fürdesse meg, olvasson neki mesét, játsszon vele. Közben Bogi azért velem is foglalkozott: masszírozta fájás alatt a keresztcsontom, megmutatta a lányomnak is, hogyan csinálja (máig magamon érzem az apró kezek nyomkodását), majd amikor bevonultam a fürdőkádba, együtt locsolták a derekam kispohárból meleg vízzel. Az egy dolog, hogy isteni érzés volt a meleg víz, de az még jobb, és mint anyának megnyugtató, hogy Bogi annyira ügyesen vonta be a 2,5 éves lányom a vajúdástámogatásba, hogy egyáltalán nem láttam félelmet, ijedtséget a lányom szemében. Vállalhattam előtte, hogy fáj, nagyon fáj, mert Boginak köszönhetően nem félt, hogy mi történik az anyukájával. Ez minden otthonszülő anya álma.

Aztán a lányom megunta a vajúdástámogatást, és bevonult az apjával BogyóBabócát nézni. A Férjem szerint ez volt a szülés legnehezebb része. Én a kádban birkóztam a fájásokkal, Bogi a kád mellett a mosógép és a szennyes mosipelusos vödör társaságában őrzött engem. Egyszer csak kopogtattak. Megérkezett Edina és Ági. Csendben jöttek. Nem törtek rám egyből a fürdőben, inkább lepakoltak, átöltöztek, majd egy kis akklimatizálódás után besuttogott Edina, hogy bejöhet-e. "Persze, szia! Jó, hogy itt vagytok" mondtam. Megsimogatott, és mondta, hogy hamarosan meghallgatná a baba szívhangját, de maradjak nyugodtan a kádban. Meghallgatta, ő is megbizonyosodott róla, amit én tudtam, hogy minden rendben a kiskrapekkel. A szívhanghallgatásokon kívül semmilyen más vizsgálat nem volt. Nem kértem. Nem akartam tudni hány ujjnyinál tartunk. Csak frusztrált volna, ha nem ott, ahol szeretném. Most Edina táborozott le Bogi helyére, ő vigyázott rám. Feltűnt, hogy ritkulnak a fájások, bár az intenzitásuk nem csökken. Kérdeztem Edinát, hogy most mi történik, miért ritkulnak? Azt mondta, hogy erőt gyűjt a szervezetem, és ilyenkor egy kis változás tud segíteni, hogy a folyamat visszatérjen az eredeti medrébe. Én viszont hallani sem akartam róla, hogy kijöjjek a meleg vízből, olyan jó volt benne feküdni. Biztos voltam benne, hogy nem bírnám nélküle ezeket a fájásokat. Kérdezte Edina, hogy kérek-e borogatást a derekamra. Kértem, próbáljuk ki. Visszacserélte magát Bogival, majd kis idő múlva visszajöttek Ágival és a borogatással. Azt hittem jó meleg vízben ülök, és alig fogom érezni a borogatás melegségét, és igen meglepő volt, hogy a meleg vízben forró volt a borogatás. És hihetetlenül jól esett a derekamnak! Csak feküdtem a meleg vízben az oldalamon a csempe felé fordulva, derekamon a forró muskotályzsályás borogatással, az arcomat pedig hűsítette a hideg kád pereme. Tök idilli lett volna, ha időnként nem zavarja meg egy bikaerős fájás... Egy idő után nem éreztem már komfortosan magam a vízben. Arra vágytam, hogy begörbíthessem a hátam és összegömbölyödhessek, mint egy süni. Ezt a kádban sehogy sem tudtam megtenni (panelkád). Ráadásul addigra már egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy de szeretnék már végre aludni. Ennek többször hangot is adtam. Aztán amikor felerősödtek ezek az érzések, úgy döntöttem kiszállok a kádból. Ezzel párhuzamosan jelent meg az ajtóban Ági, és mondta, hogy nagyon kényelmesnek tűnő helyet készítettek ott bent a kanapén, volna-e kedvem kipróbálni. Mondtam, hogy igen, épp kifelé indultam. Leültem a kanapéra, és közöltem, hogy álmos vagyok, úgy szeretnék aludni. Ági erre azt mondta, hogy "Hát akkor aludjál". Jéé, ilyet lehet? Szülés közben aludni? De akkor mi lesz a fájásokkal? Bevallom kicsit féltem, hogy ha elalszom, akkor itt megáll a dolog, és megint nem szülök meg reggelre. Pedig már nagyon akartam... De aztán eldőltem az oldalamra a kanapén, és képszakadás... Kb. 20 perc múlva ébresztett egy fájás. Tényleg aludtam kicsit. No, ez a kívánságom is pipa, mi van még? Közben a többiek kint várakoztak a konyhában. Hagytak pihenni. Tiszteletben tartották a testem üzenetét, hogy hagyják feltöltődni egy kicsit. Mint utólag kiderült, a bábák és Bogi a Férjemet nyugtatták, hogy rendben vagyunk, ne aggódjon, jól haladunk. Szerintem totál megzavartam szegény ezzel az elalvás dologgal.

Felébredtem. Megkérdezték, hogy egyébként mikor pisiltem utoljára? Ugye pisiltem a kádban? Hú, ez egy jó kérdés volt, nem emlékszem. Gyanítom a kádba menetel előtt. No, akkor próbáljak meg kimenni pisilni, kelleni fog a hely. Oké. Kimentem, nem sikerült. Viszont újra feltámadt a fájástevékenység, ezek már szinte elviselhetetlenül erősek voltak. Sikerült kimozdítaniuk a statikus állapotomból, és ahogy Edina korábban mondta, a kicsi változás visszaterelte a medrébe a folyamatot.

Feltettük a kanapéra a fittball labdát, arra támaszkodva hintáztam oldalra. Közben borogatták a derekam, masszírozták is, a Férjem pedig a labda mellett gubbasztott, az alkarját szorongattam. Pokoli volt ez a várakozás. Számomra most jött el a legnehezebb óra, a türelem órája. A fájások elviselhetetlenek voltak, összeértek, csak jöttek, mint a viharban partot csapkodó haragos tenger hullámai, és én mégis úgy éreztem, hogy nem történik semmi. Iszonyatosan türelmetlen voltam, nagyon akartam már érezni a nyomáskényszert, hadd toljam végre ki magamból ezt a babát. De semmi. Csak a kibírhatatlan fájások. Közben pedig odabent nagy dolgok előkészülete zajlott. Gyanítom ekkor értem ahhoz a bizonyos 8 centihez. És éppen a 10-re gyúrt a méhszájam. Dühítő volt a várakozás, a borogatás már halottnak a csók volt, a Férjem karja szerintem deformálódott, nem mertem rendesen szorítani, inkább az öklömet szorongattam. Megnyugtatott, hogy nem fáj neki, szorítsam bátran erősebben, ahogy jól esik. A harmadik ilyen mondata után már meg mertem izomból szorítani. És továbbra sem éreztem tolófájást... "Meddig tart ez még? Mikor lesz már vége? Csináljatok már valamit! Szedjétek ki belőlem ezt a gyereket!" kiabáltam a bábáknak, de ők türelemre intettek. Hát köszi, nem ezt kértem... Edina egyre csak biztatott, hogy engedjem át magam a fájásoknak, annak a mindent elsöprő erőnek, ami segíteni fog átjutni a tudatosság és ösztönök határmezsgyéjén. Ő valóban tudja, mit beszél. Minden egyes szavát a saját személyes tapasztalatából mondja. Ő is megküzdött többször ezzel az érzéssel. De hogyan adjam ki a kontrollt a kezemből? Hogy kell azt csinálni?

Idő közben elkezdtem magamban beszélni a fiamhoz. Neki is könyörögtem, hogy induljon el kifelé, már nagyon várom őt, a karomban akarom már tartani. Aztán egy idő után a könyörgésemnek hangot is adtam, de nem használt. Még mindig a határ előtt toporogtam. Még én irányítottam, nálam volt a kontroll. De ahogy egyre elviselhetetlenebbekké váltak a fájások, úgy kezdtem megadni magam ennek a mindent elsöprő magasabb energiának, aki végül elsodort magával. Egyszer csak belenyögtem egy fájásba. Egy tolófájásba! Hallottam Ági hangját, hogy "Nnna!". Igen, bizony, nna! Sínen vagyunk, innen már menni fog, mindjárt vége, ez már a végjáték! Hihetetlenül jó érzés, egyfajta boldog megkönnyebbülés fogott el, amikor megéreztem a első tolófájást. Kis idő múlva még egyet, és szépen lassan jöttek és jöttek újra. Ó, de jó, végre elérkeztünk ide. Megtáltosodtam a tolófájásoktól, új erőre kaptam Már láttam a szülés végét, tudtam, hogy ez már menni fog. Állítólag ennek hangot is adtam. A Férjem elmesélése szerint elhagyta az a számat, hogy "Nem érdekel, most már kitolom ezt a gyereket, még ha megint el is törik a farokcsontom!". (Hát igen, történt egy s más az előző szülésnél...). Egyszer csak pattant valami, mint egy paintball lövedék. A burok volt, de csak pici magzatvíz távozott (fröccsent szét), de ez pont elég volt arra, hogy eltalálta Edinát, aki el is ment nadrágot cserélni.

A tolófájások közepette biztattam a fiam is, hogy jöjjön, "gyere már kisfiam, várlak nagyon". Szépen lassan haladt. 50 perc kellett neki, hogy végighaladjon a szülőcsatornán. A nővérének is, csak rá rásegítettek, míg a fiam egyedül - némi anyai támogatással- küzdötte végig magát ezen az úton. Hosszú volt, de minden egyes tolásnál tudtam, hogy közeledik a kisfiam. Edina, Ági egyre biztatott, és valahányszor kinyitottam a szemem, Bogi mosolygó arcát láttam, ahogy szemben velem a földön ült. Jobbról Edina térdelt mellettem, balról Ági ült egy széken. Mert közben megfordultam, és a kanapé előtt guggoltam, a Férjem hátulról tartott a hónom alatt átkarolva. Éreztem a férfi erőt is, ami belőle sugárzott, és nagyon sokat számított nekem!

Egyszer csak, mint egy cunamihullám, kitódult belőlem a magzatvíz. Gyanítom az összes. Éreztem a meleg folyamot, és láttam, ahogy az előttem térdelő 3 ember automatikusan hátraugrott. Vicces volt, hogy megijedtek egy kis magzatvíztől... De szó mi szó, elárasztottam az alattam lévő 60*90 cm-es decubites lepedőt...

Edina szorgosan kenegette a gátam a gátolajjal, aztán egyszer csak közölte, hogy domborodik a gátam, mindjárt látható lesz a fejecske. A következő fájásnál meg is látta. Itt valahogy megint belepihetnem kicsit a dologba, mintha kimaradt volna egy tolás. Edina biztatott, hogy érintsem meg a kisfiam buksiját. Érdekes élmény volt a kis hajas fejtetőt megsimogatni. Ettől nagyon közel éreztem már magamhoz őt, és újult erővel vetettem bele magam a kitolásba. Tudatosan nyomtam, megvártam, amíg tényleg beerősödik a tolóinger. Ez így roppant hatékony volt, mert egyszer csak kibukkant a fejecske. Éreztem, és már LÁTTAM is a fiam. Felötlött bennem egy érzés, hogy miért nem szűnik már meg az a gátfeszítő érzés, ami a lányomnál a fej kibukkanása után már elmúlt? A következő fájásnál megérkezett a válasz is: a fiam apjától örökölt gyönyörű széles vállai... Kibukkant derékig, és egyből megszűnt a feszítés. Eksztázisban kiabáltam, hogy "Itt a fiam, itt van a kisfiam!!!" Teljes volt a katarzis, ahogy láttam őt a lábaim közül előbukkanni. Már értem, hogy a Férjem mit élhetett át a lányunk születésekor, ott ő látta a szülőcsatornából előbújó gyermekünket.

Két karommal azonnal odanyúltam érte, és Edinával együtt emeltük ki és fel a mellkasomra. Hihetetlenül boldog voltam, hogy véééégre magamhoz ölelhetem őt. Erős hangon sírt fel, de amint a mellkasomra ért, elhallgatott, és csak szuszogott bele az éjszakába. Nem is sírt többet.

Földöntúli boldogság lett úrrá rajtam. Megcsináltam! Megcsináltuk! Itthon, háborítatlanul, szakmai segítő támogatással született meg a második gyermekünk, a kicsi fiúnk. Közben a nővére édesdeden aludt a szomszéd szobában. Nem ébredt fel sem az én kiabálásomra (pedig a kitolás vége felé már igencsak hangot adtam az érzeteimnek), sem az öccse erős hangjára.

Segítőim felsegítettek a kanapéra, lefeküdtünk. Kisfiam végig a mellkasomon szuszogott. Betakartak mindkettőnket, neki sapkát adtak. Előtte azért megszagolgattam, hogy neki is halszaga van-e, mint nővérkéjének. Legnagyobb örömömre nem volt halszagú. Most már legalább tudom, milyen illata van valójában a magzatvíznek.

Feküdtünk a kanapén, a Férjem mellettünk, segítőim meg elkezdtek rendet tenni. Edina és Bogi törölgettek, Ági leült megírni a papírokat. Ránéztem az órára, és megkérdeztem, hogy akkor most melyik nap született. Éjfél múlt ekkor 10 perccel. Ma van a nagymamám 79. szülinapja. "23:50-kor, tegnap" mondta Ági. Akkor külön szülinapja lett. Én két nappal hamarabb ünneplem a saját szülinapom. Jó buli lesz jövőre, én 30, ő 1, nagyim, a dédi 80. Plusz egy 10. évfordulót is ünneplünk a Férjemmel hó végén...

Edina oda-odapillantott ránk, rendben vagyunk-e. Egyszer csak Ági kérdése törte meg a csendes félhomályt: "Megnézte már valaki, hogy tényleg fiú-e?" Jéé, nem! Annyira egyértelműen fiúnak vettük, hogy le sem ellenőriztük, hogy mi van a lábai közt... Edina mondta neki, hogy "de hát nézzél rá, milyen fiús vonásai vannak, egyértelmű, hogy az!", de én azért lecsekkoltam, és megerősítettem Ágit, hogy igen, minden látható jel arra mutat, hogy fiú.

Megszületett kis idő múlva a lepény is. Edina megmutatta, direkt kértem, mert a lányomnál nem láttam. Kíváncsi voltam, ki volt a fiam társa az elmúlt hónapokban. Bogi lenyomatot is készített. Egy fa alá fogjuk ültetni tavasszal. Miután elállt a pulzálása, a Férjem elvágta a köldökzsinórt. Hosszúra hagyták (kb 10 centisre), így ezt is alaposan megnézhettem. Érdekes volt megtapogatni, és megfigyelni a következő napokban, ahogy változik a színe, összemegy, elszárad és leesik.

Egy idő után Edina elkérte a kisfiam, hogy megmérhesse. Kerek 4000 grammal és 60 centivel született, 36,5 centis fej- és 40 centis mellkörfogattal (ugye nem csoda, hogy miután derékig kibújt, utána könnyebbültem csak meg...).

Én egy repedéssel megúsztam eme (számomra) hatalmas gyermek megszülését, amit Edina azért összeöltött egy öltéssel. Gátügyileg jobban bírtam az utána következő napokat, mint a lányomnál. Kevésbé viselte meg a nagyobb baba megszületése. Most a gyakorlatban is bebizonyosodott számomra, hogy ha hagyják a szervezetet a maga ütemében részt venni a folyamatban, akkor igenis fel tud készülni, és kevesebb, kevésbé súlyos sérüléssel éli át a szülést. A testem a maga tempójában engedte ki ezt a nagy babát, az én kicsi fiam, és mivel ez a lehetőség adott volt számunkra, sokkal gyorsabb volt a felépülés, kevesebb sérüléssel.

De a felépülést biztos vagyok benne, hogy az is gyorsította, hogy nem kórházban, "betegnek" tekintve és (tudat alatt) érezve magam töltöttem el a szülés utáni napokat, hanem a saját otthonomban, kényelmesen, vizitek és feszengés nélkül, egészségesen táplálkozva, a családom megnyugtató biztonságában. Megszültem a fiam, és az élet ment tovább, nem szakadtam ki a környezetemből.

És hogy mi történt ez idő alatt a lányommal? Semmi extra. Az, ami minden este szokott. Fürdés után mesét olvastak Apával, aztán kiudvarolt magának pár BogyóBabócát, majd elaludt (Apa hátán). Végigaludta az éjszakát, és csak reggel negyed 6-kor ébredt meg, hogy hol az Anya?? A Férjem kihozta, mondogattuk neki, hogy megszületett a kistesó, azért fekszem kint, de még annyira álmos volt, hogy ebből semmit nem fogott fel. Kicsit sírt, hogy nem talált maga mellett, de aztán elfeküdt az alkaromon, és elaludt. Észre sem vette a köztünk ciciközelben fekvő kisöccsét. Fél órával később ébredt fel újra, tisztább fejjel, ekkor vette észre a takarókba bugyolált kistesót. Csillogott a szeme, amikor meglátta. Végignézte, megvan-e mindene: hol a lába, hol a kis keze, hol a pocakja... Én pedig boldog voltam, hogy ilyen örömmel fogadta.

Nagyon hálás vagyok a fiamnak, hogy jött a hívásomra, és segített, hogy megtapasztalhassam milyen is valójában háborítatlanul szülni, milyen, amikor hagyjuk, hogy a test tegye a dolgát, feltétel nélkül bízva benne. Hálás vagyok, hogy itthon szülhettem meg őt, és a nővérével nem kellett 3 napot külön töltenünk. Hálás vagyok a Férjemnek, hogy támogatott az otthonszülésben, hogy a kétségeit is elmondta, nem fojtotta magába, ugyanakkor nyitott volt az új információkra, és mindig a számomra legnagyobb segítséget nyújtotta. Köszönöm a kis-nagylányunknak, hogy részt vett a tesója megszületésében, és aztán az alvásával támogatta a folyamatot, ez volt a legnagyobb segítség, amit kaphattam tőle.

Hálás vagyok Edinának, a bábánknak, hogy a várandóság alatt és a szülés folyamán is a legnagyobb szakértelmének megfelelően kísért minket; hogy a szülés alatt Ágival olyan ügyesen vonták be a Férjem a folyamatba, hogy azt éreztem, ő a legnagyobb segítségem. Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy az ő férfias ereje mennyit lendített egy-egy ponton rajtam. És örökké hálás leszek Boginak, a barátnőmnek és dúlámnak, hogy lehetővé tette a lányomnak, hogy félelmek helyett aktív részese lehessen az öccse születésének, és hogy végig mellettem volt minden apró-cseprő problémámban a várandóságom során; és a szülés alatt olyan gördülékennyé tette a bábák számára a munkát, mintha évek közös rutinja kötötte volna össze őket. És nem utolsó sorban köszönöm a családomnak, hogy ha nem is támogató, de megértő és elfogadó hátteret biztosítottak számomra. Így könnyű volt. :D

                                                                                                                                                          Nóra