Velem soha senki nem bánt még így 
Dávid érkezésének története

Honnan kezdjem..

Léna január elején már mondogatta reggelente ébredés után, hogy baba. Ő akkor volt 13 hónapos, babája még nem volt, mi pedig elhittük neki, hogy jön a baba. Január végén még elmentünk a floorball VB-selejtezőre - én játékosként -, de előtte azért csináltunk egy tesztet. Negatív lett, de mondtam Tominak, hogy ne foglalkozzon a teszttel, terhes vagyok. Aztán február elején már pozitív lett a teszt is:)

Akkor Lénát még kizárólag úgy tudtuk elaltatni, hogy egyikünk magára kötötte csatos hordozóban és énekeltünk, rugóztunk, ha elaludt, be az ágyba és cici, különben felkelt. Együtt aludtunk. Felmerült, hogy változtatni kéne, hogy egyedül is aludjon már, mikor megszületik a baba, de abban maradtunk, hogy az ő igényei szerint haladunk. Mire 12 hetes terhes voltam, már el tudott aludni úgy, hogy befeküdtünk az ágyba, mindent lekapcsoltunk, és csak cici - már nem kellett előtte járkálni:), persze Tomi továbbra is úgy altatta (valószínűleg a terhesség hatására megcsappant kicsit a tej mennyisége, és végre nem zavarta az elalvásban). Továbbra is egy ágyban, és ez a módszer egészen a szülésig így is maradt aztán.

Szóval elsősorban Léna miatt kezdtünk el más megoldást keresni a tatabányai szülészet helyett, nemakartam sem négy napra magára hagyni anya nélkül, sem az éjszakai elalvásban anya nélkül hagyni, hiszen a terhesség alatt még ragaszkodóbbá vált (igen, lehetett még fokozni az azelőtti állapotot:)), és hát nekem is rettentően hiányzott volna. Persze voltak más érvek is (ostoba protokoll, hogyha véletlenül megint este szülnék, akkor az első éjszaka nem lehetnénk együtt a babával..  a szülés többi része szerencsére nem hagyott bennem akkora elégedetlenséget, hogy csak amiatt más felé fordultunk volna, de azért ahogy egyre jobban elmélyültem a felkészülésben, ahogy egyre többet tudtam meg az élettani szülésről, a lelki háttér és támogatás jelentőségéről, hogy mit okozhat ennek hiánya, hogy egyes beavatkozások - amelyeket bizonyos helyeken rutinszerűen alkalmaznak - milyen következményekkel járhatnak, egyre kevésbé éreztem biztonságosnak, hogy kórházban szüljek, és ehhez hozzájárul a látogatási rend, a babák vizsgálatai, amelyekről az első szülésnél kb nem is tudtam, arról meg főleg nem, hogy milyen szenvedéssel járhatnak az újszülött számára.. szóval egyre kevésbé tűnt ez járható útnak), de a fő indok Léna volt. És Tomi is egyre szívesebben támogatta, hogy az A terv, hogy otthon szülök. A végére ez már teljesen egyértelmű volt. Főleg amikor felmerült, hogy esetleg mégsem lehet, hogyha Dávid véletlenül későbbre tervezné az érkezést, mint 40+6 nap. (Dávid 40+4 napra érkezett. Nem mondom, hogy kicentizte, de azért eléggé.)

A felkészülést, terhesgondozást, plusz vizsgálatokat, plusz találkozókat nem részletezném, csak két dolgot emelek ki: teljes bizalom a bábám felé (hogy szakmailag és emberileg is a legmegfelelőbb segítséget sikerült megtalálnunk, és hogyha bármilyen probléma felmerülne, akkor ő bizony biztonsággal kórházba irányítana a megfelelő időben), és amikor a 37. heti találkozón hüvelyi vizsgálat volt nála, akkor valami nagyon furcsa dolog történt, mert úgy éreztem - és azóta is keresek más emlékeket, hogy esetleg cáfoljam magam - , hogy velem soha senki nem bánt még így. Ilyen emberien, ilyen méltósággal, ilyen tisztelettel, ennyire rám figyelve.Ezt nem tudom úgy leírni, hogy bárki más érezze azt, amit akkor én. Talán Tomi, de csak mert ő ott volt.

Nézzük a szülést.

A 37. héten megnyugodtam, most már szülhetek otthon:) innentől bármikor jöhet a baba..Edinával egyre gyakrabban érintkeztünk, de legtöbbször csak annyit írtam neki, hogy továbbra sincs semmi különös, meg az aktuális leleteket küldtem el, minden rendben volt mindig, túl jól éreztem magam a bőrömben, kb semmi panaszom nem volt. Jött a 39. hét, kezdtem nosztalgiázni, hogy Lénával mikor indultak a dolgok, mikor bújt ki, aztán eltelt ez a hét is. Betöltöttem a 40. hetet is, eddigre már a nőgyógyászomnak is elmondtam, hogy otthonszülést tervezek - ahhoz képest, ahogy két éve nyilatkozott róla, most teljes mértékben támogató volt velem. Minden másnap vizsgálatokra mentem már, vagy NST vagy keringés. Nagyon vártuk, hogy történjen végre valami. Beszélgettünk róla, mi lesz, ha nem szülhetek otthon. Az október 10-i ultrahang vizsgálat alapján a baba még eléggé fent volt és a feje is merőlegesen állt ahhoz képest, ahogy a babák születni szoktak, de a nőgyógyászom megnyugtatóan válaszolt a kérdésemre, hogy ugye ez egy pillanat alatt is megváltozhat.

Dávidra várva kötöttem Lénának két sapkát, egy sálat, egy pár kesztyűt, majdnem elkészült egy horgolt táska is, de a füle és a bélése még várat magára... Léna pedig épp a 19. fogán dolgozott serényen. Főleg az ultrahang utáni éjjel. Ő ilyenkor szeret (nyilván nem szeret, inkább a fájdalom teszi) éjszaka/hajnalban felébredni és 2-3 órán át nem aludni. Talán akkor 5-től 8- ig tartott a műszak, aztán visszaalvás cicivel. És akkor elindult végre valami:) 40 perc alatt 6 fájás, szuper,megnyugodtam, hogy beleférünk majd a 40+6-ba még akkor is, ha annyi ideig fog tartani, mint Léna annó. Tominak még nem szóltam, hátha tud még aludni az éjszakai műszak után:)Aztán felkeltünk, alábbhagyott Dávid lelkesedése, elmentünk ebédért, az előző napi ultrahang leletért - akkor nem működött a nyomtató - , el is újságoltam büszkén, hogy voltak már fájásaim reggel, éltünk, ahogy szoktunk, én próbáltam minél többet enni és inni, amíg még tudok alapon, már elkezdtem nyomni az izotóniás italt is. Léna délutáni alvásánál újra beindult a gépezet, aztán ébredés után ismét alábbhagyott, de ez várható is volt, Edinával is azt beszéltük, hogy valószínűleg akkor indul majd be igazán, mikor lecsendesedik minden.

Tomi még kihasználta az utolsó lehetőséget, és elment focizni, Lénát átvitte anyáékhoz, nehogy véletlenül úgy szüljek, hogy csak ketten vagyunk ott, én meg folytattam a táskát, még amíg tudtam. Nyolckor még nem indult be a buli, Tomit aztán felhívtam - vagy akartam, passz - , hogy azért most már jöjjenek haza, aztán lassan altassuk el Lénát. Így is lett. Tíz előtt még írtam Edinának, hogy még nem bulizunk, de a fájások már nem múlnak, pihenjen még, amíg lehet. Aztán Léna rásegített szerintem egy kis cicin alvással, és az ágyból én már rögtön a kádba mentem. Fél 11 után pár perccel hívtuk Edinát, hogy itt az idő. Gyanítom, sokat pihent :D

Közben Tomi felhívta anyát is (ő feküdt be Léna mellé az ágyba, hogy Tomi nyugodtan lehessen velem, meg ha véletlenül felébredne, akkor valaki csak vele legyen, figyeljen rá, válaszoljon a kérdéseire, ilyesmi, de aztán Léna csak a születés után kb egy órával jelent meg a színen), aki nemsokára meg is érkezett. Valamennyi időt még a kádban töltöttem, aztán már nem volt annyira kényelmes és a forró víz sem adott annyi pluszt, hogy megérje ott maradni - pedig Tomi zuhanyoztatta a derekam - , így átvándoroltunk a nappaliba a kanapéra. Innen csak a WC-t céloztam meg párszor, ahová Tomi mindig elkísért. A fájások jöttek-mentek, én próbáltam végig nyugodtan lélegezni és azzal "nyugtattam" magam, hogy minden egyes kontrakcióval egyre jobban tágulok, és csak arra koncentráltam, hogy elengedjem magam és táguljak. Szerintem elég jól sikerült:). Volt egy időszak, amikor hosszú ideig nem voltak fájásaim - olvastam errőlkorábban, hogy a kitolási szakasz előtt van ez, hogy kicsit megpihenjen a test és erőt gyűjtsön, de nem gondoltam, hogy már ott tartanánk, mindenesetre nagyon hálás voltam érte.

Fél egy előtt nem sokkal meglátta Tomi az asztalon, hogy Edina hív - természetesen akkor is le voltam halkítva, mint mindig, úgyhogy ez viszonylag szerencsés volt - , megérkeztek Gabival, akit akkor ismertem meg (bár túl sokat nem kommunikáltunk, csak bemutatkoztunk egymásnak hirtelen). Tomi leszaladt értük, felcipekedtek, lepakoltak, Edina gyorsan meghallgatta Dávidot, megállapította, hogy minden a legnagyobb rendben. Ezután - nem esküdnék meg rá, hogy mindenre pontosan emlékszem, és hogy ilyen sorrendben történt, de azért leírom - vizet forraltak, felkészítették a kanapét mindenre, amire ilyenkor kell (ugyebár a magzatvíz még nem folyt el, Edina emlékeztetett is, hogy ne lepődjek meg, ha megtörténik, de szinte egészen a végén pukkasztottam csak ki végül). Borogatást készítettek, masszírozták a derekam, ami isteni volt, Edina a pocakom alját borogatta a fájások alatt, ami rendkívüli módon enyhítette az érzéseimet:). Közben nagyon remegtem, de megnyugtattak, hogy ez teljesen normális, hiszen rendkívüli az erőkifejtés, amit a testem végez. Edina bizonyos időközönként meghallgatta Dávidot, aki mindig tökéletes állapotban volt. Efelől szemernyi kétségem sem volt mellesleg.. Közben volt egy-két pozíció váltás, feküdtem is sokat az oldalamon, mindazonáltal négykézláb történtek a legizgalmasabb dolgok:) Edina olykor megdicsért finoman, halkan, hogy tökéletesen csinálom és így tovább, ami nagyon jól esett. Mikor a burkot megrepesztettem, kicsit megijedtem a víz fröccsenésének hangjától, mert addigra teljesen elfelejtettem, hogy ez is ott van még, és hirtelen nem tudtam, mi is történt. Közben természetesen sok dolog eszembe jutott - hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak kiszednék belőlem a babát, stb - , de ezeket gyorsan elhessegettem.

Folyamatosan kínáltak innivalóval, szőlőcukorral (mellesleg egész nap zabáltam meg ittam, hogy minél több energiám legyen, amikor majd szükség lesz rá). Mikor enyhén éreztem, hogy tolnom kéne, még kicsit bizonytalan voltam, próbáltam magam a kezemmel vizsgálni, hogy tényleg nyomhatok-e, persze nyilván nem tudtam, hogy mekkora az, amit a kezemmel érzek, így visszagondolva teljesen felesleges volt, de akkor valamiért kíváncsi voltam. Szóval hébe-hóba nyomogattam, ahogy épp éreztem, Edina továbbra is szorgalmasan dicsért, így folytattam, ahogy épp a testem kívánta - de volt olyan is, hogy talán jobban nyomtam, nem tudom. Aztán természetesen a legvégén az inger már leírhatatlanul erős volt, pedig úgy éreztem, hogy még nem fér ki simán, de ekkor már nem tudtam ellenállni annak, hogy iszonyú erővel toljam ki Dávidot - később Edina elmondta, hogy a fiatalember az arcához szorította a kezét és úgy bújt ki, valószínűleg ezért is volt bennem ez a kettős érzés, és meg is repedt kicsit a gátam az előző gátmetszés hegén. Bőr- és nyálkahártya sérülés (ezt aztán Edina megvarrta később, nem is okozott különösebb problémát utána sem, persze a varrás nem lesz a kedvencem).

Tomi végig velünk volt, a legvégén belé kapaszkodtam, mikor Dávid kibújt (ez két részletben történt, így hallottam, ahogy Edina nyugtatgatta a két utolsó fájás között, hogy hamarosan felsírhat végre:) - mint kiderült, közben a hálóban anya is erre várt már lelkesen, 2019.10.12., 02:45). Csodálatos érzés volt. Gyorsan bekuckolódtunk a kanapén és időtlen ideig együtt voltunk hárman, aztán négyen, miután Léna felébredt:) Nekem rögtön hoztak enni - szerencsére jól bevásároltunk előtte, meg aznapról még laktató meleg ebéd is maradt, természetesen ittam is, többek között Edina főzött nekem "regeneráló" teát. Edina és Gabi észrevétlenül vizsgálták meg Dávidot ott előttünk, a köldökzsinórt mi is ellenőriztük, mielőtt elvágtam (igen, én vágtam el:)), hogy valóban nem pulzál már. Edina megmutatta a lepényt, amikor már távozott, hogy milyen részei vannak, tüzetesen megvizsgálta, hogy hiányzik-e belőle bármi. (Edináék a konyhában töltögették a papírokat, mondták, hogy szóljak, ha görcseim, összehúzódásaim vannak. Nem nagyon voltak, aztán miközben Dávid szopizott és elég sok idő eltelt már, akkor éreztem valamit enyhén, ezt az érzést meglovagolva rendkívül gyengéden nyomtam csak ki a lepényt Edina tanácsára, hogy ne legyen felesleges vérveszteség vagy bármi, amit egy nagyobb nyomás okozhatna. Azonnal szólt is, mikor kibukkant a lepény, hogy már ne nyomjak). Valamennyi idő - arany x óra, cicizés, minden földi jó - után felvették Dávid adatait is (hossz, tömeg, fejkörfogat). Nem lett kicsi - 57 cm, 3700 g, 35 cm - , fél kilóval több, mint Léna volt, mikor megszületett.

Az érzés, hogy mindenki jól van, mindannyian együtt vagyunk, nem kell kórházba mennünk, béke és nyugalom van, felemelő és persze leírhatatlan. Az érzés, ahogy hozzánk viszonyultak a bábáink, megfoghatatlan. Alázat, hit, türelem, bizalom, támogatás, csend, nyugalom, észrevétlenség. Mintha egy oltár lettünk volna, amihez imádkoznak, amit istenítenek.

A hála, ami bennem él, sosem múlik el. Az érzés, az élmény kitörölhetetlen.

Ami elég sokat elmond erről az egészről, hogy Tomi otthonszülés párti lett..:)

                                                                                                                                             Takács Anna